Az elm�lt egy h�tben siker�lt �rnom egy m�sf�l oldalas ak�rmit, amir�l v�g�l eld�nt�ttem, hogy ez tulajdonk�ppen egy kisreg�ny lesz. Mert a, rohadt r�g nem �rtam m�r semmit �s nekem �rnom kell, �s b�, v�gre van valami halv�ny ihletszikr�m, amit nem szeretn�k csak �gy elengedni. Jelenleg �gy gondolom, hogy ez a szerencs�tlen cs�k�tt reg�nyszer� k�pz�dm�ny az Origo n�vre fog hallgatni, de ahogy magamat ismerem, ez a k�zelj�v�ben m�g sim�n v�ltozni fog. �gy �tsz�r. Azt most nem akarom le�rni, hogy mir�l is fog sz�lni a t�rt�net, azt viszont el�rebocs�tom, hogy nem lesz valami vil�gmegv�lt� �s egetrenget� alkot�s. Ett�l a m�sf�l oldalt�l se v�rjatok sokat, tekintve, hogy k�b� f�l �ve nem siker�lt t�bbet �rnom k�t �sszef�gg� bekezd�sn�l. Mondjuk, hogy ez amolyan prol�gus.

 

 

 

Nem tudta volna megmondani, mi �bresztette fel. Az egyik pillanatban m�g nyugodtan aludt, a m�sikban pedig m�r �bren volt. A v�lt�s a kett� k�z�tt gyermekien egyszer� volt. Az el�bb m�g az �ntudatlans�g �lelte mag�hoz, most az �brenl�t simult k�nnyed�n a tudt�ra, kiv�teles tisztas�ggal �rasztva el gondolatait. Ez egy jelent�s�gteljes �brenl�t volt: a l�ny �rezte, hogy elszakad�sa az �lomtalan, cs�ndes alv�st�l t�rv�nyszer� �s megker�lhetetlen volt.

   Most pedig figyelnie kellett. �rezte. A b�r�t simogat� s�t�ts�g �zente neki: �gy h�t figyelt. 

   A hanyagul, siet�sen �sszer�ntott s�t�t�t�f�gg�ny sz�rk�v� mosta a kintr�l be�raml� holdf�nyt, ami a padl�n �ml�tt sz�t, az �gy mellett, megvil�g�tva az �gy l�b�hoz dob�lt ruh�k rendetlen halmaz�t. Jem felismerte egyszer�, feh�r pul�ver�t egy szint�n j�l ismert s�t�tv�r�s kardig�n alatt. A szoba t�bbi r�sze s�t�tbe burkol�zott: a b�torok, a k�pek a falon, a szerte-sz�t dob�lt kacatok a f�ld�n mind csup�n a fekete k�l�nb�z� �rnyalatai voltak. Jem ennek ellen�re mindent j�l megfigyelt. Az eml�kezet�be v�ste, milyen ez a szoba az �jszaka kell�s k�zep�n, a legnyugodtabb, legegyszer�bb pillanat �lel�s�ben. Minden apr� r�szletet az elm�j�be akart �getni. Tudta, hogy �ngyilkoss�g, tudta, hogy ezzel hatalmat ad ennek a percnek, tudta, hogy k�nnyebb lenne elford�tania a tekintet�t vagy becsuknia a szem�t - k�nnyebb �s jobb, na meg persze kev�sbb� f�jdalmasabb. M�gis... valami nem hagyta, hogy a k�nnyebb utat v�lassza. Ugyanaz a valami, ami egy�ttal arra k�sztette, hogy jegyezze meg a mellette fekv� fi� �sszes von�s�t, minden tulajdons�g�t. Tartozott neki ennyivel, de nem csak err�l volt sz�. Ez m�lyr�l j�v�, tomp�n sajg� �nz�s volt, amit Jem nem tudott �s nem is akart lek�zdeni. Sz�ks�ge volt erre a pillanatra, m�gpedig annak legt�k�letesebb, legsz�lesebb teljess�g�ben. 

   Musz�j volt. Ezt akarta mondani, el akarta neki mondani, �gy, hogy � is hallja, hogy � is tudja, mennyire sajn�lja, hogy � is �rezze, nem volt m�s v�laszt�sa. De a l�ny m�g csak suttogni sem mert, hi�ba tudta, hogy a fi� kiv�tel n�lk�l mindig m�lyen �s szinte megzavarhatatlanul alszik, hi�ba tudta, hogy �gy sem zavarn� fel. Nem volt hozz� ereje. 

   �gy h�t csak figyelt. 

   Figyelte, ahogy az alv� fi� a s�ly�val oldal�nak pr�sel�dve, egyik kez�t laz�n a l�ny has�n �tvetve alszik, figyelte, ahogy a mellkasa egyenletesen s�llyed �s emelkedik, figyelte, ahogy a fi� az � v�ll�hoz pr�seli az arc�t. A szeme el� t�rul� k�p olyan f�jdalmasan ismer�s, olyan biztons�gott �s megszokotts�gott sug�rz� volt, hogy Jem egy pillanatra megingott. �vatosan, egyetlen ujj�val meg�rintette a fi� �ll�t, azt�n n�mi t�tov�z�s ut�n k�nnyed�n v�gigh�zta azt a nyak�nak �v�n. A fi� meg sem rezd�lt - csup�n a sz�ja sarka r�ndult meg, mintha mondani k�sz�lne valamit. Jem visszanyelt egy mosolyt: tudta, hogy a fi� hajlamos volt �lm�ban besz�lni, �s nem egyszer fordult m�r el�, hogy t�bbnyire �rtelmetlen �s �sszef�gg�stelen motyog�s�val fel�bresztette �t.

   A fi� most viszont n�ma maradt - csak az egyenletes szuszog�sa hallatszott, meg az, ahogy Jem� belefon�dik az �v�be. Lassan l�legzett, ami nyugtat�an hatott a mellette k�ny�kl� l�nyra, aki sz�rakozottan, szinte m�r tudatlanul igaz�totta saj�t l�gz�s�t a fi��hoz. Megszok�s volt, de olyan egyszer�, olyan mag�t�l �rtet�d�, hogy Jem rettegett volna t�le, ha hagyta volna mag�nak, hogy igaz�n belegondoljon.

   Hossz�, v�gtelennek t�n� percek teltek el �gy. Jem nem mozdult, csak az �t �lel� fi� rezd�lt meg n�ha �lm�ban. A l�ny k�v�ncsi lett volna r�, hogy vajon �lmodik-e a fi�, �s ha igen, akkor mir�l. Rem�lte, hogy valami h�tk�znapi ostobas�gr�l, olyasmir�l, amire az ember reggel hitetlen fejcs�v�l�ssal tekint vissza, �rtetlen�l, hogy mik�nt �lmodhatott ilyen �rtelmetlen �s nevets�ges dolgokr�l. Jem gy�l�lte az �lmokat, �s ezeket gy�l�lte a legjobban - h�tk�znapis�gt�l, normalit�st�l cs�p�gtek, olyan dolgokt�l, amiket � sosem mondhatott a mag��nak.

   M�g egy percig maradt - vagy tal�n valamivel tov�bb. A fi� l�legzetv�teleivel egy�tt sz�molt vissza. Hatvan, �tvenkilenc, �tvennyolc, �tvenh�t. Mozdulatlanul v�rta, m�g el�r az egyig, azt�n �vatosan lefejtette mag�r�l a fi� kez�t �s kicsusszant az �lel�s�b�l. Az �gy �rulkod�n ny�g�tt, mik�zben Jem lehengeredett r�la, de a fi� nem �bredt fel. Szinte meg sem mozdult; Jem s�t�t el�gedetts�ggel a sz�v�ben arra gondolt, hogy egy�ltal�n nem is �rzi a hi�ny�t. Ennek �gy kellett lennie. Az � hi�ny�t soha senki sem �rezte.

   Lassan, minden kapkod�s n�lk�l �lt�z�tt fel, hogy bebizony�thassa mag�nak, nem menek�l. Az nem � lenne. � mindig csak tov�bb �ll: addig marad, am�g neki �gy a legjobb, am�g r� nem un a helyre, az �t k�r�lvev� szem�lyekre vagy a vele t�rt�n� dolgokra. Azt�n elt�nik. Pont �gy, ahogy most is. 

   Nem n�zett h�tra, amikor becsukta maga m�g�tt az ajt�t.