Annyian mondják, hogy az egész nem tűnik többnek egyszerű sablonszövegnél, elrongyolt és agyonrágott közhelynél, de... töltsetek el annyi időt a nagyszüleitekkel, amennyit csak lehet - és amíg még lehet. Én szerencsére erre még azelőtt rájöttem, hogy bárkim is itt hagyott volna minket, de egy bizonyos értelemben máris túl későn ébredtem rá, mekkora igazság van emögött a lerágott csont mögött. Addig kell szeretni a nagyszüleinket, a szeretteinket és a családunkat, amíg még lehet: amíg még itt vannak velünk.

Mert az én nagymamám már búcsúzik. Ezt mondta a keresztapám, aki az ő fia, és milyen szépen mondta. Borzalmas, de igaz. Már nem teljesen önmaga - lassan kezdi elveszíteni a személyiségét, az emlékeivel együtt. Ez történik sajnos, ha alzheimeres az ember. Nem lehet vele mit tenni, még csak küzdeni sem lehet ellene igazán. Ez nem olyasmi, amit meg lehet állítani. Lelassítani talán le lehet, de visszafordítani már nem. 

Mindenkinek fáj így látni őt. Azt az asszonyt, aki egész életében dolgozott a családjáért, aki felnevelt két csodálatos gyermeket, akinek vágott az esze, aki imádott írni, olvasni. Akitől annyi mindent tanultam, és oly sok mindent örököltem. Így az írás szeretetét is. Ő az egyedüli a családban, aki írói vénával van megáldva, és azt hiszem, én ezt viszem tovább valamilyen formában. Sosem leszek már író - bár ki tudja, mit hoz az élet -, de hát ő sem lett, mégis... megírta a családunk történetét egy regénybe foglalva. És ez bőven elég a számomra.

A nagymamám rendkívüli nő volt, s bár még most is az, látom rajta, hogy megfáradt. Hogy fáj neki, és elszomorítja, ha nem ismeri fel valamelyik arcot a régi fényképekről, vagy ha nem jut eszébe az a szó, amit keres, és végül más kell kimondja helyette. Szomorú, hogy így kell végeznünk. Büszkeségünktől megfosztva, gyermekként, akit kézen fogva kell vezetni a nagy világban. Mikor nem is olyan rég még ő fogott kézen, ő segített fel a lépcsőkön, és ő volt az, aki színesceruzát adott a kezembe, hogy együtt színezzünk... és most minden megfordult.

Őszintén bevallva félek attól, hogy mit hoz a jövő. Hogy mikor felejti el a nevemet, hogy mikor jön el a pillanat, amikor már nem ismeri meg a saját lányát, az édesanyámat. Hogy mikor távozik majd tőlünk... Nem akarom, hogy megtörténjen, de egyszer sajnos meg fog. Az egész csupán idő kérdése. És a legszörnyűbb, hogy mi nem tehetünk ellene semmit. El fog jönni a pillanat. De amíg még van időnk, addig együtt leszünk. Színezni fogok vele, nevetni fogok vele, és elismétlem ötször ugyanazt a választ, ha ötször kérdezi ugyanazt. Szeretni fogom, úgy, mint még soha, és megpróbálom visszaadni neki azt a sok törődést, odafigyelést és szeretetet, amit az évek során tőle kaptam. Mert mást nem tehetek. Csak remélhetem, hogy így is segítek.