Holt költők társasága. Tegnap megnéztem ezt a filmet is, végre valahára. Be kell vallanom, hogy akarva akaratlanul, de viszonylag nagy elvárásokkal ültem neki ennek a filmnek, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy amióta az eszemet tudom, az egész internetes (és nem internetes) világ ódákat zeng a Holt költők társaságáról. Vagy ha nem is zeng ódákat, azért szereti vagy épp kedveli azt. Most, hogy én is megnéztem, bátran kijelenthetem, hogy én is ezen egyének egyikve vagyok.

A film maga egy nívós bentlakásos iskolában játszódik, 1959-ben, és nem meglepő módon főszereplőink ennek az - egyébként rémesen hagyományitsztelő - iskolának a diákjai, akik relatív vígan tengetik megszokott, kényelmes monotóniával átfűzött mindennapjaikat, egészen addig, míg be nem toppan az új angol tanár, Robin Williams. A nézők számára hamar kiderül, hogy Robin Williams elég szabados módszerekkel él, mivel feltett szándéka, hogy megtanítsa diákjainak a szabad gondolkodás művészetét. A film igazi főszereplője egy Neil Perry nevezetű diák, akit nyilvánvaló okok miatt innentől kezdve csak ifjabb Wilsonként fogok emlegetni, és akit már az első alkalommal megfog a különös angol tanár gondolkodásmódja. Ő és még pár fiú újraélesztenek egy titkos társaságot és annak tradícióit, és aztán meg igyekeznek azt tenni, amire az angol tanár tanítja őket: önálló egyénként gondolkodni. Azt, hogy ez kinek hogy megy és miként, nem fejteném ki, mert a spoilerezés az egyik legborzasztóbb bűn, amit el lehet követni egy másik embertársad ellen, és én nem óhajtom elrontani senkinek ezt a filmet.
Egy szó, mint száz, ez a film tengernyi szép gondolatot pottyant a kedves néző ölébe (olyan tipikus "ebből idézni kell" film), és több súlyos kérdést is felvet. Számomra az egyik legfontosabb kérdés az volt, hogy vajon mennyire van korlátok közé szorítva egy gyermek a saját szülei által, valamint hogy ezek a korlátok a saját érdekeinket szolgálják-e vagy épp ellenkezőleg. Ifjabb Wilson drámájában egy picit a saját életemet láttam visszaköszönni, mert én is pontosan tudom, hogy milyen amikor a szüleid elvárnak tőled egy bizonyos dolgot, egy bizonyos teljesítményt vagy életutat, amit te nem tudsz vagy nem akarsz teljesíteni. És tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Azt is tudom, hogy a szülők ezekkel csupán a legjobbat akarják nekünk, de vajon tényleg úgy a legjobb, hogy anyuci és apuci szépen megtervezi nekünk az életünket? Hogy helyettünk döntenek? Franc tudja. Lehet, hogy igen. Van, akinek pont ez kell - hogy valaki utat mutasson neki és kézenfogva végigvezesse őt azon. Lehet, hogy nem. Van, akinek ezzel elrontják az egész életét, megfosztják őt a saját döntéseitől. Azt hiszem, mint a legtöbb dologban, úgy itt is a mértékletesség fontos: megtalálni azt, hogy hol a határ. Egy kis útmutatás a szülőktől sosem árt, annak teljes hiánya vagy túlzottan extrém megnyilvánulása viszont könnyedén nagy kárt okozhat.
Visszatérve a filmre, az igazán szép volt. Az én tetszésemet mindenképp elnyerte, és ajánlani is bátran ajánlom bárkinek - de legfőképp az irodalomkedvelőknek, mert nekik azt hiszem különlegesen élvezetes lesz. Mert hát ez a film csak úgy hemzseg a mondanivalótól és a gyönyörű gondolatoktól, meg persze versektől. (A történetszál engem néhol A Hullámra emlékeztetett, de ez csupán egy jelentéktelen és teljesen irreleváns gondolat, ami nem függ össze sehol semmivel.) 9/10

Mivel tegnap végleg kiderült, hogy cseszettül nem megyek a Voltra (csak egy napra), hirtelenjében nagyon sok szabadidőm lett, amit hogyan is tölthetnék ki jobban és hasznosabban, minthogy leseggelek a tévé elé és reggeltől-estig sorozatokat/filmeket bámulok. Olyan eseménydús az életem, hogy az hűha. De nincs mit csinálnom. A legjobb barátnőm ma utazik Görögországba, a barátom egész héten lent unja magát a Balatonon, a másik barátnőm meg túlságosan el van foglalva a saját barátjával, ahhoz meg nincs kedvem, hogy kibéreljem a gyertyatartó szerepét. Mondjuk ma volt szerencsém és tettem egy szép nagy falutúrát valami táborozó negyedikesekkel közmunka néven, de persze szart se csináltam, már azon kívül hogy terelgettem őket az úton. A program egyébként alpakafarm, tehénfarm és bónusz íjászkodás volt, amit a kicsik úgy fél méterről végezhettek el, egy nagyon creepy igazi nerd kinézetű huszonéves srác gyengéd öleléséből. Én ezt így a végén inkább passzoltam, de az alpakák rohadt viccesek voltak. A bácsika aki tenyészti őket azt is megengedte, hogy Árpádot megsimogassuk - Árpádnak nagyon puha gyapja volt. És most akarok egy Árpádot itthonra. A tehénfarm bűzlött, szerintem még egy hétig érezni fogom magamon a trágyaszagot, és milyen jó, hogy pont tegnap mostam hajat, mert most megmoshatom újra. Such fun.

Na de. Filmhét. Úgy döntöttem hétfőtől vasárnapig minden nap megnézek egy filmet, és aztán leírom élményeimet. Amolyan kritikaféleségnek. Vagy inkább véleménynek. Igen, inkább a második. Azt hogy mit nézek és mit néztem eddig, megtaláljátok lentebb.

Tegnap hajnali kettőkor azt a játékot játszottuk a barátommal, hogy el-vissza alapon megosztottuk egymással az álmainkat. Olyan egyet te, egyet én módszeresen. Nem mondom, hogy rohadt aranyos volt, de az volt. Még mindig meglep, mennyire hasonlóak vagyunk mi egyes dolgokban, ráadásul mennyire specifikus dolgokban - szóval nem olyanokban, hogy ugyanaz a kedvenc színünk vagy mondjuk mindketten imádjuk a kutyákat. (Bár ez is igaz.) Nem basszus, tegnap este kiderült például, hogy mindketten megmagyarázhatatlanul szerelmesek vagyunk a latin nyelvbe és hogy mindketten csomó latin mondást tudunk. Azt hittem akkor és ott dobok egy hátast. Néha komolyan nem hiszem el, hogy nekem ekkora szerencsém volt és pont belé sikerült botlanom, nem valaki másba. (Arra is rájöttünk, hogy mindketten meg akarunk tanulni lőni, és hogy egy kisfiút és egy kislányt akarunk, ebben a sorrendben, csak még egyikünk sem tudja hogyan, mikor mindketten rühelljük a gyerekeket.)
Ma semmi érdemlegeset nem vittem végbe, jó szokásomhoz híven, maximum annyit, hogy megemeltem a seggem és bementem a városba, vettem magamnak lábsúlyokat. Eddig csuklósúlyokkal nyomtam, ami több szempontból is igen kényelmetlen és egész egyszerűen rohadt szar volt, szóval legalább ennyi jó volt a napomban. Holnaptól meg Volt van, ahova elvileg megyek, de még mindig nem tudom hány napra és melyekre. A legvalószínűbb a péntek és  a szombat, de még az is lehet, hogy ráveszem a szüleimet egy négynapos bérletre. Ádehogy. Az Arctic Monkeys koncert miatt meg örökké sírni fogok. Miért nincs a barátaim között legalább egy valaki, aki szereti őket??? Vagy miért nincs itthon a barátom, hogy elrángassam magammal? Az élet igazságtalan. Alex Turner meg egy isten. Egy isten, akit nem fogok élőben látni.
 

Már össze sem tudom számolni, hányszor nyitottam új blogot, pontosan így, ahogy most. Ez már a sokadik alkalom - előbb vagy utóbb mindig itt találom magamat, újra a nullán, az első bejegyzésnél. Ez most utóbb volt.  Fél éves kihagyás után újra elhatároztam, hogy blogolni fogok. Ezúttal azonban úgy döntöttem, senkinek sem szólok, hogy megint vagyok, és hogy most ez vagyok és itt, nem ott. Sőt, itt sem szeretném feltűntetni, hogy eddig ki voltam az internet berkein belül. Úgy sem ismerne senki, akkor meg nem mindegy? De. Ez most itt egy teljesen, tökéletesen új kezdet. Szóval... helló. Vix vagyok. Örvendek a találkozásnak.