Mostanában elég sok minden történt - jó is, rossz is, ahogy az lenni szokott. Az első és legfontosabb talán az, hogy úgy tűnik, végül sikerült albérletet találnunk, igaz, nem minden nehézség nélkül. Ha tényleg aláírjuk a napokban a szerződést, akkor szeptembertől (sőt, tulajdonképpen augusztustól) miénk lesz egy viszonylag tágas, felújított, és hozzávetőlegesen csont üres lakás a XI. kerületben. Szóval úgy néz ki, Budán fogok lakni. Onnan az ELTE nagyjából fél óra tömegközlekedéssel, ami tulajdonképpen nem sok, de több, mint reméltem. A másik két lány kb. 10 percre lesz az egyetemétől, hiszen a legjobb barátnőm a Szent István Egyetemen fog tanulni, a másik lakótársunk pedig BME-s lesz. 

Ő tulajdonképpen a barátom volt osztálytársa, és bár az elmúlt egy évben nem sokat találkoztunk, nekem mindig is szimpatikus lány volt és egy időben elég jóban is voltunk, szóval örülök, hogy ő lesz velünk. Igaz, helyette eredetileg egy másik nagyon jó barátnőm és volt osztálytársam lett volna a harmadik, de ő pár napja úgy döntött, jobb lesz nekünk külön, mert nem egyeznek az igényeink. Mindezt aznap sikerült kiböknie (az én unszolásomra), amikor édesapám pont fent járt Budapesten, hogy megnézze a szóban forgó albérletet. Hát hogy is mondjam, a családom nem volt elragadtatva tőle. És én sem.

Most jelenleg nem rajongok annyira a lányért, de marha kíváncsi leszek, hol fog ő végül lakni. Szerintem lelépett egy jobb ajánlatért, amiben rólunk szó se volt. Ami nem is lett volna olyan nagy baj, ha egyenesen megmondja nekünk. De így csak írt valami homályos maszlagot arról, hogy nem egyeznek az elképzeléseink, és jobb, ha nem megy erre rá a barátságunk. Köszike.

Mindegy, ettől a kis színjátéktól eltekintve ez egy jó hír, mert mostmár legalább nem vagyok hajléktalan. A rossz hírek pénteken értek, nagy mélyrepülés volt számomra az a nap. Aznap jutottem el végre orvoshoz, és nem kaptam éppen megnyugtató eredményeket... bár egyesek szerint túlreagálom a dolgot. Én még mindig azt mondom, hogy csak én tudom, mit éltem át, mennyit tépelődtem és szenvedtem az elmúlt egy évben ettől a problémától.

Igen, önmagában nem nagy ügy, de én sosem tudtam igazán meggyógyulni belőle, és emiatt nagy üggyé lett a számomra. Szinte már paranoiássá, túlzottan elővigyázatossá tett - nem tudom, mit szabad és mit nem, vagy kinek mit higyjek. Egy ideje már nem vagyok tőle egészen szabad, úgy érzem ez az egész visszafog, lebéklyóz és korlátok közé szorít. A legszörnyűbb az, hogy nem tudom, mit tegyek ellene, mivel teszek jót, és mivel ártok. Nem tudom pontosan, hogyan szabadulhanték - de igyekszem erős lenni, és két kézzel kapaszkodom a reménybe.

Na most ezután a drámai vallomás után gondolhatjátok, hogy milyen lelkiállapotban voltam péntek délután az orvostól kilépve. Eltört a mécses. Csak akkor sikerült valamennyire megnyugodnom, amikor a barátom leautózott hozzám és jó két órán keresztül sétálgattunk a városban. Az nagyon sokat segített.

Vissza a jó hírekhez, szombattól hétfőig a barátoméknál voltam, mivel a 19. születésnapját ünnepeltük. Szombaton volt a családi buli, de igazság szerint a drága csak hétfőn volt birthday boy. Vártam már ezt a napot, ugyanis nagyon izgatott voltam, hogy tetszeni fog-e neki az ajándékom. Egy Jaques Lemans órával leptem meg, és marhára féltem, hogy nem fog neki tetszeni, elvégre egy óra ajándékozása kényes kérdés, sok mindenen elbukhat a dolog. De állítása szerint tetszik neki, szóval örülök. :) Jó kis nap volt, házi hamburgert és feketeerdő tortát ettünk, fürödtünk a medencében és este sörpongoztunk. Vicces volt, a barátommal együtt a nővérék ellen játszottunk, majd a nővérével a az apja és az ő testvére ellen, aztán egyedül egymás ellen is. Most nem voltam olyan jó, mint egy évvel ezelőtt, de legalább nem kezdtem el utána sírni a szüleinek, szóval én azt hiszem, ez mindenképp fejlődés.

Igaz, este egy kicsit így is elszomorodtam, mert zuhanyzásból visszatérve nem találtam a barátomat, egy jó ideig egyedül kuporogtam az ágyon, sőt, kicsit szerintem el is aludtam. Aztán miután végre meglett - az apukájának segített -, már nem volt olyan jó kedvem, pedig imádok kicsit becsiccsentve beszélgetni vele az élet kis és nagy dolgairól. De mire meglett inkább csak aludni lett volna kedvem. 

A vasárnap eseménytelenül telt, nagyrészt a hétfő is, csak aznap este még elmentünk moziba és megnéztük a Szemfényvesztők 2-t. Szerintem a film maga nagyon korrekt, nagyjából hozza az első rész színvonalát: csavaros és látványos, szórakoztató történetet kaptunk a készítőktől. Én jól szórakoztam, de még a barátom is azt vallotta, hogy jó volt, ami nagy szó. 

Tegnap meg egynapos balatonozás volt a program, anyuék Pécs felé menet lehagytak minket Siófokon, úgyhogy egész nap strandoltunk és sétálgattunk. Őszintén, alig várom, hogy augusztusban végre együtt nyaraljunk, mert már ez az egy nap is nagyon jó volt vele. Igaz, Olaszországban nem leszünk egyedül, de na. Majdnem ugyanaz. 

Bocsánat a hosszú postért, csak ideje volt már mindent kiírnom magamból.

Rég nem írtam ide, először is azért, mert folyt az élet, másodszor azért, mert egyre jobban kezd elmenni a kedvem a blogolástól. Valahogy nincs motivációm, így, hogy nagyjából nulla embertől kapok visszajelzést, bármiről is írok. Persze elsősorban magam miatt tartom fenn a blogot, hogy ha valami nyűgöm van vagy valami nagyon foglalkoztat, akkor azt itt kiadhassam. De nem áltatom magam, tulajdonképpen arra is kíváncsi vagyok, hogy mások mit szólnak a véleményemhez. Nekem kell a feedback, máskülönben le is tilthatnám az oldalt, hogy tényleg csak privátba írjak magamnak.

Na mindegy, majd valahogyan visszakapaszkodom ide, mert tényleg nem szeretném abbahagyni a blogolást. Ez az egyik legkedvesebb hobbim, és már annyira az életem részévé vált, hogy tudom, ha be is zárnék, rövid időn belül újabb blogot nyitnék. Lehet ezt kéne tennem.

Amióta nem jelentkeztem egyébként igazából nem sok minden történt, ami meg történt, az nem volt valami szívderítő. Két hete sajnos meghalt a nagypapám. Szomorú volt, de azt hiszem egy ideje már mindenki számított rá, az elmúlt egy évben ugyanis nagyon sokat romlott az állapota, az utolsó heteiben pedig már alig akart enni, szerintem egyszerűen megunt úgy élni, ahogy élt. Azt hiszem már mindannyian rég elbúcsúztunk tőle, így annyira nem rázott meg minket a halála. Persze így is sírtam, így is volt egy napom, amíg ugyan mosolyogtam és normálisan beszélgettem mindenkivel, magamban ürességet éreztem és fájt a szívem.

A temetése egy hete szombaton volt, így arra a pár napra elutaztunk Romániába, hogy apa intézhesse a temetést, mivel a nagymamám már nincs olyan jól, nem képest csak úgy ide-oda szaladgálni. Borzalmasan meleg volt, főleg, hogy heten voltunk egy kis lakásra. Ezen az sem segített, hogy a nagymamám szinte kiidegelte apát és a nővérét, mert állandóan csak a maga baját fújta és minden, de minden döntését ötvenszer megbánt. Szerintem sem volt az alkalomhoz méltó, amit ő lerendezett, és tudom, hogy neki is nehéz, de ez túl ment minden határon. Sajnálom őt is, de ez az alkalom most nem róla kellett volna, hogy szóljon, hanem arról, hogy igazán elbúcsúzhassunk a nagypapámtól. Ehhez képest senkinek sem volt egy perc nyugta sem, mert mindig volt valami aktuális probléma.

Nagyvárad után pár napot a barátommal is voltam, fürödtünk és jó sok palacsintát ettünk, megnéztük a Trónok Harca évadzáróját, és ilyenek. Közben albérletet is igyekszünk keresni, csak hát marha nehéz olyat találni, ami mindhármunknak megfelel, és nem egy becsapás. Már ez is kezd az idegeimre menni. Fogalmam sincs, hogy lesz. Mindegy. Ez is mindegy. 

Szombaton a családdal leugrottunk a Balatonra, mert az unokatesómék is jötttek hazafele Nagyváradról és megálltak nálunk pár napra. A barátom is velünk tartott, és szerintem egész jó nap kerekedett belőle, bár szokásunk szerint össze-vissza voltunk és mindent túlbonyolítottunk, ahogy azt kell. Tegnap grilleztünk, ma reggel pedig útnak indultak. Lehet, hogy pár hét múlva kimegyek hozzájuk Németországba, mert nagyon hívtak, szóval illene végre elmennem. De még meglátjuk hogy alakulnak a dolgok. 

Egyébként végre kijátszottam a Bioshock 2-őt és megvetttem az Infinite-et. Játszottam a Trónok Harca társassal is, és még A lány a vonatont is kiolvastam, ami szerintem jó kis thriller, bátran ajánlom annak, aki szereti az ilyesmit. Legközelebb egy gameres bejegyzéssel szeretnék jönni, aztán talán egy sorozatajánlóval is, hátha érdekel valakit, hogy újabban milyen sorozatok kötnek le. Addig is puszi nektek, élvezzétek tovább a jóidőt és a nyarat! :)

Amióta nem jelentkeztem, azóta sokat ültem kint a napon. Barnultam is, csak szerencsétlen módon. Szar tételt húztam biosz szóbelin - tegye fel a kezét az, aki szerint a ligeterdők nem kurvaszar B tétel, naugye -, aztán végigszenvedtem és lefeleltem. Jártam Romániában: meglátogattuk a nagyszüleimet. Vettem mindenféle hülyeséget, amit itthon nem lehet kapni. Végre valaki igazán örült annak, hogy pszichológiát akarok tanulni. Elolvastam egy könyvet. Történetesen azt, amit a barátom már egy éve rám akart tukmálni. Nem volt rossz.

Elkezdtem a felnőtt színezőt és rájöttem, hogy nekem még a megfelelő színek kiválasztása is kisebb krízist okoz. 45 percet beszéltem telefonon külföldről és anyuék jól leszidtak érte, hiába védekeztem, hogy azt mondták, hívjam fel nyugodtan, csak ne beszéljek vele egy órát. Kiderült, ők öt percre gondoltak. 

Hazafelé három órát vezettem, megállás nélkül, és ezúttal nem akartam egyetlen autót sem leszorítani az útról. Persze a határon kétszer is lefulladtam, természetesen a rendőrök előtt. Soha többet, de ott kétszer egymás után igen. Esőben is jöttem. És valamivel bátrabban előzök.

Mocsoksok magyar tételt nyaltam be, és nagyon izgulok. Meg szenvedek is. Húsz nyelvtan kész, tizenönt irodalom kész. Tizennyolc töri elvileg kész. Tizennegyedikén szóbeli. Az még négy nap. Belül folyamatosan sikítok, ha eszembe jut.

Ettem cseresznyét a fánkról, és ettem a barátomékéról is. Végre megnéztük együtt a Zootopiát - mindkettőnknek nagyon tetszett. Szedtünk borsót és meg is ettük. Az utolsó szemet elfeleztük. Volt egy felhőtlenül boldog napom.

És jövőhéten végre letudom az egészet. Kedd után nincs több töri, nincs több magyar. Csak én vagyok, a pihenés meg a nyár. Persze júliusban még ott lesz az izgatottsággal teli várakozás, a nagy nap, a ponthatárok. Már előre izgulok. Izgulok magamért, izgulok a barátomért és izgulok a lányokért is.

Nehéz. Már vége lehetne.

A bejegyzés címe amúgy egy filmcím. Három vámpír mindennapjairól szól. Lakótársak.

Nincs sok mondanivalóm, úgy igazából. Csak gondoltam jelentkezem és beszólok, hogy még élek, másrészt meg úgyis megnyugtat és kikapcsol a blogolás - már ha éppen a megfelelő időpontban csinálom és kedvem is van hozzá. Most épp van. 

Újabban a napjaim 80%-át kiteszi a tanulás, de azt hiszem ez alig két héttel az érettségi előtt érthető. Főleg, hogy nagyjából áprilisig nem tettem túlzott erőfeszítéseket a felkészülés érdekében, szóval ezalatt a négy hét alatt kell megváltanom a világot, ami mostmár csak kettő. Elég durva. Két hét - ennyi van még hátra gimnáziumi éveimből, aztán kész, vége. Félelmetes belegondolni. Félelmetes, hogy ez a korszak is lezárul. Félelmetes, hogy hiába jegyeztem meg végre, hol van a rajzterem, és hiába jutottam el oda, hogy megszokottsággal és magabiztossággal mozgok az iskola falai között, mert jövőre ebből az egészből már semmi sem lesz. Vagy így vagy úgy, de majd kereshetem máshol és más épületekben a termeket, majd érezhetem magam máshol és mások között kicsinek és jelentéktelennek. Persze tudom, végső soron az egész élet ebből áll. Elkerülsz valahová, hozzá kell szoknod, és mire hozzászoksz, addigra mindegy lesz, mert már mész is tovább. Ez az élet rendje, és gyönyörűszép dolog, de egyben ijesztő is. Kilépni a komfortzónádból és elengedni valamit, hagyni hogy az élet vigyen tovább, építsen és fejlesszen téged: ez mindig nehéz. 

Ugyanakkor elengedhetetlen és szükséges is, szóval meg kell tenni. Én is meg fogom, és tudom, hogy élvezni fogom, még akkor is, ha eleinte nehéz lesz, mert érzem magamban, hogy ezt akarom, hogy nekem ez kell -elárulja az, ahogyan a mellkasom összeszorul az izgalomtól, ha épp arra gondolok, mi vár rám. Nem félek a jövőtől, de a gondolat maga, hogy magam mögött hagyom azt a hat évet, amit lehúztam ebben az iskolában, félelmetes. Abban az értelemben, hogy túl nagy, túl hihetetlen ahhoz, hogy úgy igazán, teljes egészében felfogjam. Még nem tudom befogadni, hogy két hét, és ennyi. Hogy többet nem fogok a hétóra tizenhármas busszal utazni, hogy nem fogok a terem előtt a folyosón kint állni a barátommal, és nem fogok összenézni a barátnőimmel az osztályfőnökünk újabb baromságai hallatán. Hat éven át ez volt az életem. Két hét, és nem lesz többet.

Nekem pedig marad majd a nosztalgia.

És milyen nevetségesen érzelgős lány vagyok, hogy már most magával ragad az érzés.

Épp az athéni demokráciát meg az USA kialakulását kéne tanulnom, mert olyan öt perce tudtam meg, hogy holnap felelünk ebből a két tételből, de arra játszok, hogy holnap majd úgyis lesz időm megtanulni őket se, meg aztán még azután is van nap, hogy ezt a bejegyzést megírom ide. Borzasztó ember vagyok, tudom. De inkább elnyomom magamban ezt a tudatot, mert máskülönben elkezdenék hangosan sikítani, amiért ennyire haszontalan és lusta vagyok. Hagyjuk is ezt a témát.

Pénteken ugye koncerten voltunk pár barátommal, és azt kell hogy mondjam, meglepően jó volt. Tényleg rég szórakoztam ilyen jól, az utolsó amire vissza tudok emlékezni az a Szilveszter volt. Mindkét koncert szuper volt, bár én az Esti Kornélt lényegesen jobban élveztem, mint az Elefántot - azt hiszem ez nem csoda, ha az egyik előadónak szinte az összes számát ismeri, míg a másiktól nagyjából három dallal van tisztában -, de már csak a barátnőmért is megérte ott lenni, öröm volt látni, hogy mennyire élvezi és szereti a koncertet. Még egy dobverőt meg egy setlistet is szerzett, az utóbbit pedig nekem is adta, egyem a szívét. Hajnali négyig maradtunk egyébként, az első vonattal mentünk haza, de én tényleg alig voltam fáradt, még meg is lepődtem magamon, hogy milyen jól vagyok.

Na már most ez eltartott egészen addig, amíg hat órával később fel nem keltem az ágyból - borzasztó fejfájással és émelygéssel, természetesen. Nem tudom miért reméltem, hogy ezt most megúszom. Talán azért, mert  én alapjáraton nem szoktam nagyon másnapos lenni, de úgy fél éve-éve valami bekattant, és azóta mindegy, hogy milyen keveset iszom, én akkor is mocsok szarul leszek másnap. Már elnézést a kifejezésért. Lényeg a lényeg, egész nap hősiesen szenvedtem és szó szerint semmire sem voltam jó. Hiába ittam literszámra a vizet, hiába feküdtem egész nap. Csak vasárnapra sikerült összeszednem magam.

Mondjuk a jóvilág nem tartott sokáig, mert keddre borzasztó torokfájással ébredtem, az orromból meg ömlött a Niagara. Mondom mi a fene. Igen, hétfő reggel a tizenkét fokban sikerült megfázzak, mert én ostoba azt hittem, hogy áprilisban már büntetlenül hagyhatom el a házat egy szál pulcsiban, de persze nem. Persze, hogy mocskosul fújt a szél, és persze, hogy húsz percet vártam a buszomra. Az én zéró immunrendszeremnek ez instant megfázás.

Úgyhogy kedden megittam vagy húsz bögre teát, megírtam (félig) két matek érettségit (az kitesz egyet, nem?), úgy tettem, mintha figyelnék biosz előkészítőn (bár nem erőltettem meg magam túlságosan, lekötött a haldoklás), aztán húztam haza. Még egy óráig feltételeztem magamról, hogy jól vagyok és olvasgattam a kidolgozott követelményrendszeremet, aztán feladtam és szenvedtem tovább. Ma reggel is elég szarul voltam, de délutánra valahogy sikerült túllendülnöm a nehezén, mostmár csak olyan, mintha durva allergiában haldokolnék. Reményeim szerint ez a héten még enyhülni fog, addig is fogom magam és felvásárolom a helyi Tesco zsebkendőkészletét.