Ma ismét hatkor keltem, ismét negyven percet zötykölődtem a buszon, ismét végigálltam az évnyitó ünnepséget és ismét el-elmosolyodtam az igazgató beszédén - csak a hely változott meg a krétával felírt jelzés, ami az osztályunk nevét hírdette. 12.F. Furcsa belegondolni, hogy ez az utolsó évem a gimnáziumunkban... ma arcul ütött a felismerés, hogy az egész iskolában mi vagyunk itt a legrégebben és egyedül mi ültük végig ezekben a padokban az elmúlt öt évet. Persze még mindig előttünk van egy nehézségekkel teli, de izgalmas év - az utolsó és egyben hatodik évünk is.

Izgalommal vegyes idegesség önt el, ha belegondolok, hogy jövő ilyenkor már nem a gimnázium kapuját fogom átlépni és nem azon fogok rágódni, hogy vajon ma töri órán vajon én fogok-e felelni vagy sem. Nehéz egy év áll előttem, igen - de azért az érettségi sem a világvége, és ha előttem már annyi embernek sikerült, akkor nekem is sikerülni fog. Én minden hátulütője ellenére várom, hogy mit tartogat számomra ez a végzős lét: ez az utolsó lehetőségem, hogy gimis emlékeket gyűjtsek a barátaimmal együtt... és én ki akarom ezt használni. Reméljük, hogy sikerül is. :)

Az első napomról egyébként annyit, hogy már kora reggel felhúzódtam, mert minden halvány reménysugaram szertefoszlott az új termünket illetően, ami hát... nos, nem lett új. A mi sulinkban egyfajta hagyomány, hogy a végzősök leköltöznek a régi épület első emeletére, mi viszont a kicseszett másodikon maradtunk, mert a jófej tanárnénink magában úgy döntött, hogy nekünk sokkal kedvezőbb ez a helyzet. Hát rohadj meg. Csak fél tucat alsóbb éves nézett be hozzánk bamba arccal, hogy jé, ezek itt maradtak? Kellemes érzés, mondhatom.

Így egyáltalán nem érzem, hogy végzős lennék, plusz megint mi vagyunk a kihúzó, különcködő osztály, aki elhatárolódik az évfolyamától. Ja, és a barátom ugye természetesen az elsőn van, szóval biztos, hogy kevesebbet fogunk összefutni a szünetek alatt, ami csak fokozza az órarendünk eltérése fölötti örömömet, mert így is olyan a kettőnké összevetve, hogy az óráink alig fedik egymást. Hetente kétszer végzünk együtt, és ennyi. De valamit valamiért, gondolom. Hiszen ez az eltérés azért van, mert mindkettőnknek csomó lyukasórája lett (nekem szám szerint 11), csak hát szerencsétlen módon mindig máskor. Tudom, lehetne rosszabb is, de hát ugye tudjuk, hogy mindenki a saját problémáját érzi a legnagyobbnak.

Máskülönben minden jó (még...), a barátnőimet meg egyes osztálytársaimat jó volt végre újra látni, hiányoztak a beszélgetéseink meg a sok hülyeség, amiket együtt össze tudunk hordani. A legjobb mégis az, hogy kéthetente egyszer akad egy olyan keddi napom, amikor konkrétan egy tesi órára kéne bejönnöm (meg valószínűleg késő délután egy biosz felkészítőre), szóval azt szeretném lebeszélni a tanárnővel, hogy tegyük át egy másik lyukasórámba, ami neki is megfelel, mert úgy nem kéne negyven percért bebuszoznom. A biosz felkészítőre ígyis-úgyis be kéne mennem, de akkor is... ha sikerül megbeszélni, akkor lesz egy keddem, amikor az egész délelőttömet itthon tölthetem. Álom.