Ugye a tegnapi és mai nap folyamán derültek ki az írásbeli érettségik eredményei. Hétfőn a középszintű, ma pedig az emelt szintű dolgozatokat tekinthettük meg, amit persze én is megtettem, annak ellenére, hogy a történelem és matek eredményemmel már pár hete tisztában voltam.

Ennek a fényében a hétfő nem volt valami "izgalmas", igaz kisebb szívinfarktust kaptam, amikor megláttam, hogy hány pontot kaptam a magyaromra. Összeségében ugyanis 98%-os lett. Én meg aznap reggel még a kilencven százalékért imádkoztam, szóval rendesen meglepett, amikor megláttam a borítékomon virító piros százalékot. Természetesen ezzel az eredménnyel nem voltam egyedül, sőt, az osztályban 99 és 100%-os magyar is született, szóval ismét bebizonyosodott, micsoda stréber osztály vagyunk mi. :'D Mindegy, én örültem a százalékomnak, mint a franc - csak így összesen egy pontot veszthetek szóbelin, a többi már rontásnak számít. 

A matekból amúgy éppen hogy meglett az ötös, pont 80%-ot sikerült összekaparnom, ami egyébként kicsit csalódás, mert azért 80 felett számoltam a matekkal - egészen addig, amíg májusban elém nem tették a feladatlapot. Ott aztán világossá vált a számomra, hogy a nyolcvan a maximum, amit remélhetek :DD És milyen igazam lett. 

Töriből 90%-ot sikerült teljesítenem, ami valamivel feljebb van, mint amit saccoltam magamnak, igaz, abban biztos voltam, hogy az esszék jól sikerültek, és abban igazam is volt: összesen két pontot vesztettem a háromban együttvéve. Elégedett vagyok ezzel, de azért szóbelivel még szeretném pár százalékot feljebb tornászni, már csak azért is, mert tudom, hogy képes lennék rá. 

Az emelt biosz eredménye meg ugye ma derült ki, és hát. Olyan lett, mint amit (titkon) reméltem és vártam, szóval 94%. A feladatlap jobban sikerült, mint amit én pontoztam magamnak, viszont az esszém meg szarabb, igaz ott fellebeztem is egy pontot, mert konkrétan beleírtam, amit a megoldókulcs kért, és a javító még látta is, mert valamiért áthúzta piros tollal. És nem adott rá pontot. Mondom what? Senki sem értette, szóval úgy döntöttem az igazság kedvéért benyújtok egy kérvényt én is. Egyébként röhej, hogy az esszéket hogyan javították, tőlünk nagyon sokan döntöttek a fellebbezés mellett. 

Csütörtökön meglátjuk, mennyire sikerül megtartanom bioszból ezt a jó kis százalékot, mert ugye akkor szóbelizek, és komolyan mondom, alig várom már. Félek tőle, mint a szemét, de annyira rányomja a mindennapjaimra a bélyegét, hogy meghalok. Ha tanulok, akkor az szar, ha nem tanulok, akkor az meg az a szar, mert bűntudatom van, hogy épp nem csinálok semmit. És már vagy hatmilliószor végigrágtam magamat az egész követelményen, de egyszerűen sosem érzem magam elég felkészültnek, úgyhogy mindegy is, mit csinálok, mert az egész el van cseszve, úgy ahogy van. Szeretek lappangó maximalista lenni, jó buli. Ja nem.

Mindegy, kitartást sorstársaimnak és sok szerencsét az elkövetkező szóbelikhez! Már nincs sok hátra :)

Kicsit már olyan, mintha nem lenne életem, hogy így konkrétan minden bejegyzésem "iskola" címkével van ellátva és nem szól másról, mint... nos, az iskoláról. Arról nem is beszélve, hogy ez ennek ellenére olyan jól visszaadja az elmúlt másfél hónapot az életemből, hogy az egyenesen demotiváló. Hevesen tagadom mindenki előtt, és utálom is más szájából hallani, de tény, hogy újabban... nem nagyon van életem. Kész, kimondtam.

Ez az igazság - az a fránya érettségi, tudjátok, az van. Mostmár azért nincs sok hátra, de a neheze még előttem van: szerdán egy emelt biosz, aztán a szóbelik. És tudom, hogy a szóbeli egyszerű, meg az már semmiség, de én egyszerűen utálok szóban felelni. Egyszerűen akkora nyomást és megfelelési kényszert helyez rám a tudat, hogy húsz másik ember fogja hallani, amit mondok (vagy épp nem mondok), hogy néha legszívesebben kifutnék a világból. De aztán emlékeztetem magam, hogy kell a pont, veszek egy nagy levegőt, aztán gondolatban kifutok a világból. Fizikálisan meg maradok a bioszkönyvem és a tételeim felett. Újabban nagyon izgalmas az életem, ja.

Egyébként ha már érettségi: azért beszámolnék arról, hogy mi hogy ment, bár nem akarok semmit sem előre elkiabálni. A hétfői magyart én nagyon könnyűnek tartottam, a szövegértés elég fair volt, nem kérdeztek baromságokat, a szövegalkotásnál meg úgy megörültem a Tamási Áron novellának, hogy azonnal elvetettem az érvelés lehetőségét. Pedig én komolyan arra készültem, hogy azt fogom választani. Aztán ez a novella meg a népmesék világa annyira egyszerűnek, tisztának tűnt nekem, hogy muszáj volt emellett döntenem. Abszolút nem bántam meg, én reménykedem a jó pontokban. 80-90% között várok valamilyen értéket.

A matek az szar volt, de hát nem is számítottam sokkal jobbra, csak azért mégis. Egyedül a kombinatórikát és a valószínűség számítást nem vágom, de azt nagyon, erre nem telepakolják azzal? Dehogynem. Meg azért is mérges vagyok magamra, hogy nem tudok feladatokat értelmezni és ezért felesleges időt meg energiát ölök valami olyasmibe, amibe nem kéne, mert rohadtul nem az a feladat, amit én hiszek. És a legidegesítőbb az, hogy az egész olyan egyszerű volt, csak nem értettem, hogy mit akarnak tőlem. Hát baszki. Ne is beszéljünk inkább róla. Kiszázalékoltam, 73% tuti megvan, lejjebb nem hiszem, hogy megyek.

A történelem szintén jó volt, a kiskérdések se nehezebbek se könnyebbek nem voltak szerintem, mint az elmúlt év kérdései: most is voltak röhejesen egyértelműek és szivatósak, de meg lehetett oldani a dolgot. Hibátlan az nem lesz, mert pár dolgot elcsesztem, de nem vészes. Az esszék meg álomjók voltak. Károly Róbert, Rákosi meg felvilágosodás. Az utóbbi kicsit nyögvenyelős volt azért, de talán sikerült valamit összekaparnom. 85% körül jó lenne lenni.

Egy hete pénteken amúgy meg elballagtam, egész szép volt az ünnepély, bár vitathatatlanul az volt a legmeghatóbb része, amikor a barátnőimmel átadtuk egymásnak a tablóképeinket. Mindannyian írtunk egy kis személyes üzenetet a hátára, és szerintem mindegyik nagyon szívhez szólóra sikeredett, imádom őket. :) Most itt fekszenek mellettem az íróasztalon, de amint lesz időm és kapacitásom, szerzek nekik valami szép, jól látható helyet. Mert teljességgel megérdemlik.
A ballagási képek egyébként borzasztóak lettek, alig pár használható van, fáj is értük a szívem. Ez egy szép pillanat volt az életemben, amire szeretnék majd sokáig emlékezni, erre a szüleimmel nagyjából két képem van, és persze mindegyiken idiótán nézek ki. Hasonló a helyzet a barátommal. Vele konkrétan két képem készült, ami használható lenne, csak az egyiken nem néz a kamerába, a másikon meg én valami ritka idióta dolgot csinálok a számmal. Csücsörítek, de ilyen hülyén, le sem tudom írni, hogyan. Rémesen fura. Sajnálom a körülöttem élőket, ha gyakran nézek ki így. 

Nincs sok mondanivalóm, úgy igazából. Csak gondoltam jelentkezem és beszólok, hogy még élek, másrészt meg úgyis megnyugtat és kikapcsol a blogolás - már ha éppen a megfelelő időpontban csinálom és kedvem is van hozzá. Most épp van. 

Újabban a napjaim 80%-át kiteszi a tanulás, de azt hiszem ez alig két héttel az érettségi előtt érthető. Főleg, hogy nagyjából áprilisig nem tettem túlzott erőfeszítéseket a felkészülés érdekében, szóval ezalatt a négy hét alatt kell megváltanom a világot, ami mostmár csak kettő. Elég durva. Két hét - ennyi van még hátra gimnáziumi éveimből, aztán kész, vége. Félelmetes belegondolni. Félelmetes, hogy ez a korszak is lezárul. Félelmetes, hogy hiába jegyeztem meg végre, hol van a rajzterem, és hiába jutottam el oda, hogy megszokottsággal és magabiztossággal mozgok az iskola falai között, mert jövőre ebből az egészből már semmi sem lesz. Vagy így vagy úgy, de majd kereshetem máshol és más épületekben a termeket, majd érezhetem magam máshol és mások között kicsinek és jelentéktelennek. Persze tudom, végső soron az egész élet ebből áll. Elkerülsz valahová, hozzá kell szoknod, és mire hozzászoksz, addigra mindegy lesz, mert már mész is tovább. Ez az élet rendje, és gyönyörűszép dolog, de egyben ijesztő is. Kilépni a komfortzónádból és elengedni valamit, hagyni hogy az élet vigyen tovább, építsen és fejlesszen téged: ez mindig nehéz. 

Ugyanakkor elengedhetetlen és szükséges is, szóval meg kell tenni. Én is meg fogom, és tudom, hogy élvezni fogom, még akkor is, ha eleinte nehéz lesz, mert érzem magamban, hogy ezt akarom, hogy nekem ez kell -elárulja az, ahogyan a mellkasom összeszorul az izgalomtól, ha épp arra gondolok, mi vár rám. Nem félek a jövőtől, de a gondolat maga, hogy magam mögött hagyom azt a hat évet, amit lehúztam ebben az iskolában, félelmetes. Abban az értelemben, hogy túl nagy, túl hihetetlen ahhoz, hogy úgy igazán, teljes egészében felfogjam. Még nem tudom befogadni, hogy két hét, és ennyi. Hogy többet nem fogok a hétóra tizenhármas busszal utazni, hogy nem fogok a terem előtt a folyosón kint állni a barátommal, és nem fogok összenézni a barátnőimmel az osztályfőnökünk újabb baromságai hallatán. Hat éven át ez volt az életem. Két hét, és nem lesz többet.

Nekem pedig marad majd a nosztalgia.

És milyen nevetségesen érzelgős lány vagyok, hogy már most magával ragad az érzés.

Épp az athéni demokráciát meg az USA kialakulását kéne tanulnom, mert olyan öt perce tudtam meg, hogy holnap felelünk ebből a két tételből, de arra játszok, hogy holnap majd úgyis lesz időm megtanulni őket se, meg aztán még azután is van nap, hogy ezt a bejegyzést megírom ide. Borzasztó ember vagyok, tudom. De inkább elnyomom magamban ezt a tudatot, mert máskülönben elkezdenék hangosan sikítani, amiért ennyire haszontalan és lusta vagyok. Hagyjuk is ezt a témát.

Pénteken ugye koncerten voltunk pár barátommal, és azt kell hogy mondjam, meglepően jó volt. Tényleg rég szórakoztam ilyen jól, az utolsó amire vissza tudok emlékezni az a Szilveszter volt. Mindkét koncert szuper volt, bár én az Esti Kornélt lényegesen jobban élveztem, mint az Elefántot - azt hiszem ez nem csoda, ha az egyik előadónak szinte az összes számát ismeri, míg a másiktól nagyjából három dallal van tisztában -, de már csak a barátnőmért is megérte ott lenni, öröm volt látni, hogy mennyire élvezi és szereti a koncertet. Még egy dobverőt meg egy setlistet is szerzett, az utóbbit pedig nekem is adta, egyem a szívét. Hajnali négyig maradtunk egyébként, az első vonattal mentünk haza, de én tényleg alig voltam fáradt, még meg is lepődtem magamon, hogy milyen jól vagyok.

Na már most ez eltartott egészen addig, amíg hat órával később fel nem keltem az ágyból - borzasztó fejfájással és émelygéssel, természetesen. Nem tudom miért reméltem, hogy ezt most megúszom. Talán azért, mert  én alapjáraton nem szoktam nagyon másnapos lenni, de úgy fél éve-éve valami bekattant, és azóta mindegy, hogy milyen keveset iszom, én akkor is mocsok szarul leszek másnap. Már elnézést a kifejezésért. Lényeg a lényeg, egész nap hősiesen szenvedtem és szó szerint semmire sem voltam jó. Hiába ittam literszámra a vizet, hiába feküdtem egész nap. Csak vasárnapra sikerült összeszednem magam.

Mondjuk a jóvilág nem tartott sokáig, mert keddre borzasztó torokfájással ébredtem, az orromból meg ömlött a Niagara. Mondom mi a fene. Igen, hétfő reggel a tizenkét fokban sikerült megfázzak, mert én ostoba azt hittem, hogy áprilisban már büntetlenül hagyhatom el a házat egy szál pulcsiban, de persze nem. Persze, hogy mocskosul fújt a szél, és persze, hogy húsz percet vártam a buszomra. Az én zéró immunrendszeremnek ez instant megfázás.

Úgyhogy kedden megittam vagy húsz bögre teát, megírtam (félig) két matek érettségit (az kitesz egyet, nem?), úgy tettem, mintha figyelnék biosz előkészítőn (bár nem erőltettem meg magam túlságosan, lekötött a haldoklás), aztán húztam haza. Még egy óráig feltételeztem magamról, hogy jól vagyok és olvasgattam a kidolgozott követelményrendszeremet, aztán feladtam és szenvedtem tovább. Ma reggel is elég szarul voltam, de délutánra valahogy sikerült túllendülnöm a nehezén, mostmár csak olyan, mintha durva allergiában haldokolnék. Reményeim szerint ez a héten még enyhülni fog, addig is fogom magam és felvásárolom a helyi Tesco zsebkendőkészletét. 

1. Az elmúlt három napban a társadalom hasznos és produktív tagjának érezhettem magamat, annyit tanultam. Két napon keresztül orrba-szájba toltam az embertant, és már egész jól megy - ma egy elég szép 87%-os dolgozatot írtam belőle -, továbbá olyan összefüggéseket látott meg az agyam a masszív öt-hat órás biosz tanulásaim alatt, hogy hűha. Mostmár kezd úgy tűnni, mintha az emberi test logikusan lenne összerakva. Lenyűgöző.

2. A mai délutánom meg azzal telt, hogy belapátoltam a hidegháborút a rövidtávú memóriában. Úgyhogy most tele vagyok bipoláris világképpel meg kelet-nyugat ellentéttel, de ezt holnap estére úgyis el fogom felejteni, szóval nem kár a helyért, az szombatra úgyis felszabadul. Aztán tömhetek oda valami mást, amit két nap múlva ismét elfelejtek. 

3. Holnap estére egyébként mást is tervezek elfelejteni, nem csak a hidegháborút. Tudniillik Esti Kornél meg Elefánt koncert lesz nyolctól és a barátnőm végül rávett, hogy menjek el vele, és mivel már amúgy is régen szórakoztam, szerintem egy kis italozás is be fog csúszni, persze csak mértékkel. Egyébként a barátom is jön, bár ő nem tudom, hogy pontosan mit fog kezdeni magával a koncert alatt, mert amennyit eddig láttam belőle, ő nem az a nagy első sorban ugrálós. Illetve... bizonyos mennyiségű alkohollal a vérében és a megfelelő zenével a háttérben az, de nem hiszem, hogy most mindkét tényező adott lesz a számára, tekintve, hogy a két zenekarról kb. fogalma sincs. No de nem baj, nem is ez a lényeg, én csak örülök hogy elkísér és vigyáz rám, ha esetleg szükségem lenne rá. Ha meg fordítva történne, hát az se baj. :D Ezért (is) vagyunk egymásnak, hogy csatakrészegen támogassuk a másikat.

4. Hogy a húsvétról is meséljek azért, nekem is megtojt a nyuszika (egy méteres Toffifee-t meg marcipános tojásokat, nyami), sőt olyan aranyos volt, hogy a barátoméknál is hagyott nekem egy kis apróságot. Úgyhogy az elmúlt napokban kriminális mennyiségű édességet toltam a szervezetembe. Ez az érték nagyjából egyenes arányosságban állhat a sonkafogyasztásommal, de nincs bennem megbánás. Egyszer egy évben igazán teletömhetem magam idióta kis tojás és nyúl alakú édességgel meg húsvéti sonkával - ami a világ egyik legfinomabb dolga amúgy. 

5. Hétfőn pedig tényleg elmentünk Sárvárra fürdőzni egyet, apunak pedig tényleg meggyógyult tőle a háta (legalábbis elmondása szerint jobban lett). A barátom is jött, úgyhogy hál' istennek remek társaságom volt és jól is éreztem magamat, bár a vártva várt szaunázás ezúttal is elmaradt. Sebaj, helyette lenyomtunk egy sakkjátszmát az egyik medence közepén, öreg bácsik és nénik figyelő tekintetének kereszttüzében. Persze kikaptam. Természetesen.