A hétvégét a barátoméknál töltöttem. Rég nem voltunk már úgy igazán együtt - legalább egy hónapja csak az iskolában találkozunk, órák között tíz percrekre, aztán órák után egy rövid ebédre. Ezen kívül randizni sem nagyon voltunk. És tudom, ez nem a világ vége, elvégre mások hónapokig egyáltalán nem látják egymást, és a többi és a többi, de egyébként rohadtul elegem van már abból is, hogy a barátaim állandóan azzal piszkálnak, hogy szünetekben igyekszem mindig a barátommal lenni. Persze az ő szemükbe ez úgy néz ki, mintha a fél életünket együtt töltenénk, pedig egyáltalán nem.

Ezzel szemben ők a legtöbb hétvégét végig együtt töltik a párjukkal, (ja, merthogy náluk nincs szájhúzogatás, hogy kislányom, múlt héten már együtt aludtatok, erre a hónapra meg is volt az összes) szóval összeségében meg mernék esküdni, hogy ők többet vannak együtt, mint mi. Mindegy, ez igazából csak engem csesz fel, meg nem is akarnak ők ezzel bántani engem, úgyhogy nem kéne ebből olyan nagy ügyet csinálni, tudom. Nem is csinálok. Csak már ki kellett írnom valahova, hogy rohadtul idegesít és igazságtalanságnak tartom, hogy állandóan fel kell ezt hozniuk velem szemben. Mert amúgy meg ilyenkor még szar barátnak is érzem magam, hogy bezzeg velük sosem foglalkozok. Hiába tudom, hogy ez nem igaz.

Mindegy, nem erről akartam írni. Arról akartam, hogy szombaton nálam kicsit kiborult a bili, ugyanis elvileg aznap tartottuk a - jócskán - elnapolt Valentin-napunkat. Én nem készültem neki nagy dologgal, csak valami apró aranyos kedvességet dobtam össze, de közben is rá gondoltam és azt akartam, hogy neki tetszen. Aztán kiderült, hogy ő nem készült nekem semmivel. És nekem itt mintha elvágták volna a jókedvemet.

Hülyeség, tudom. Első olvasásra biztos rém felszínes csitrinek tűnhetek, hogy ezen hisztizek, hogy nem kaptam semmit egy idióta mondvacsinált ünnepnapra a barátomtól. De nem ezen hisztiztem, nem igazán. Nekem ez arról szólt, hogy valami aprósággal kedveskedünk a másiknak, kicsit így is megmutatjuk egymásnak a szerelmünket. És arculcsapásként ért, hogy ez csak nekem volt fontos - látszólag. Ostobának is éreztem magamat, hogy én  jövök itt a gyermeteg szerelmes ajándékommal, közben meg minek.

Persze a barátom azonnal érzékelte, hogy itt most nagy baj van, bocsánatot is kért meg elmagyarázta, hogy mit miért nem tudott összehozni, de tudjátok... végső soron ezekből csak a magyarázkodást tudtam kihallani. Sosem azt kértem tőle, hogy tökéletes ajándékot adjon, vagy hozza le nekem a csillagokat. Csak azt kértem, hogy gondoljon rám, és abból a gondolatból legyen valami kis apróság...

És közben olvasom erre meg arra, a ti blogjaitokon is, hogy ez a pár hetente meglepi egymást valami kis aprósággal, ez a lány meg szerelmeslevelet kapott a barátjától, stb. És közben szarul érzem magam. És aztán szarul érzem magam, amiért szarul érzem magam egy ilyen felszínes probléma miatt. De nem tudok ellene mit tenni, így vagyok összerakva, ilyen szar romantikusk alkatnak. Lehet, hogy nem mondom ki vagy a felszínen nem mutatom, de akarom az összes szar nyálas kis gesztust, ami csak létezik a világon. Elképesztően szeretetéhes vagyok - nem tudom miért, csak azt tudom, hogy így van.

Ne értsetek félre, Imádom a kapcsolatomat, és teljes szívemből szeretem a barátomat, semmit nem változtatkén rajta. Azt is tudom, hogy ő is így érez, ő is szeret. Tudja, hogy megbántott, és tudja, hogy ez nálam régi sérelem, egyfajta vesszőparipa, szóval ja. Kicsit mindketten sírtunk - ekkor jöttem rá, hogy mennyire stresszesek és feszültek is voltunk valójában a felszín alatt. Meg arra is, hogy mindezt félretéve nem tudok rá igazán haragudni. Nem tudok vele kiabálni vagy veszekedni - egyszerűen nem tudom a másik felemet bántani. Ahogy kicsordult a könnye, már nem is voltam csalódott. Egyszerűen nem lehetett. Csak odakuporodni lehetett meg megszorítani a kezét és vele együtt nyelni a könnyeket. Szar volt. De legalább ebben is ketten voltunk, együtt. Legközelebb talán másképp lesz. Remélem, hogy másképp lesz. Hogy tanultunk ebből, és legközelebb majd nem bántjuk meg egymást.

Aztán nem csak ez volt: a közöttünk lapuló félelem is felemlegetődött, amit egyébként nem nagyon szoktunk tárgyalni, mert szerintem mindketten tartunk tőle és erősen reméljük, hogy másképp lesz. Név szerint ez a távkapcsolat és a elkövetkező egyetemi évek problémája. Ha őt nem Budapestre veszik fel, akkor nagyon messze lesz tőlem. És én rosszul tűröm a távolságot. Nekem kell, hogy lássam, ránevessek, megfogjam és megcsókoljam. Kell, hogy mellettem legyen. Szóval ha ez fog történni, akkor az számomra pokoli nehéz lesz. És így majd neki is megnehezítem az egészet.

Ez pedig vagy nagyon erőssé fogja kovácsolni a kapcsolatunkat, vagy véget vet neki. Hiába esik szarul, hiába is tagadnám, de reálisan nézve ezek az esélyeink. Úgy van, ahogy ő mondta. Ezzel együtt tudom, hogy én mit akarok és hogy melyik eshetőséget szeretném végbevinni. Bízom benne, hogy ő is ugyanezt akarja - ez pedig elég kell legyen arra, hogy együtt bármivel megbírkozzunk. Persze ettől még félek: tudom, hogy a távkapcsolat nehéz lenne nekünk. Ezért van az, hogy rágondolni sem szeretek erre az eshetőségre. Ezért van az, hogy minden idegszálammal szorítok azért, hogy Budapesten kössünk ki mindketten.