Kicsit már olyan, mintha nem lenne életem, hogy így konkrétan minden bejegyzésem "iskola" címkével van ellátva és nem szól másról, mint... nos, az iskoláról. Arról nem is beszélve, hogy ez ennek ellenére olyan jól visszaadja az elmúlt másfél hónapot az életemből, hogy az egyenesen demotiváló. Hevesen tagadom mindenki előtt, és utálom is más szájából hallani, de tény, hogy újabban... nem nagyon van életem. Kész, kimondtam.

Ez az igazság - az a fránya érettségi, tudjátok, az van. Mostmár azért nincs sok hátra, de a neheze még előttem van: szerdán egy emelt biosz, aztán a szóbelik. És tudom, hogy a szóbeli egyszerű, meg az már semmiség, de én egyszerűen utálok szóban felelni. Egyszerűen akkora nyomást és megfelelési kényszert helyez rám a tudat, hogy húsz másik ember fogja hallani, amit mondok (vagy épp nem mondok), hogy néha legszívesebben kifutnék a világból. De aztán emlékeztetem magam, hogy kell a pont, veszek egy nagy levegőt, aztán gondolatban kifutok a világból. Fizikálisan meg maradok a bioszkönyvem és a tételeim felett. Újabban nagyon izgalmas az életem, ja.

Egyébként ha már érettségi: azért beszámolnék arról, hogy mi hogy ment, bár nem akarok semmit sem előre elkiabálni. A hétfői magyart én nagyon könnyűnek tartottam, a szövegértés elég fair volt, nem kérdeztek baromságokat, a szövegalkotásnál meg úgy megörültem a Tamási Áron novellának, hogy azonnal elvetettem az érvelés lehetőségét. Pedig én komolyan arra készültem, hogy azt fogom választani. Aztán ez a novella meg a népmesék világa annyira egyszerűnek, tisztának tűnt nekem, hogy muszáj volt emellett döntenem. Abszolút nem bántam meg, én reménykedem a jó pontokban. 80-90% között várok valamilyen értéket.

A matek az szar volt, de hát nem is számítottam sokkal jobbra, csak azért mégis. Egyedül a kombinatórikát és a valószínűség számítást nem vágom, de azt nagyon, erre nem telepakolják azzal? Dehogynem. Meg azért is mérges vagyok magamra, hogy nem tudok feladatokat értelmezni és ezért felesleges időt meg energiát ölök valami olyasmibe, amibe nem kéne, mert rohadtul nem az a feladat, amit én hiszek. És a legidegesítőbb az, hogy az egész olyan egyszerű volt, csak nem értettem, hogy mit akarnak tőlem. Hát baszki. Ne is beszéljünk inkább róla. Kiszázalékoltam, 73% tuti megvan, lejjebb nem hiszem, hogy megyek.

A történelem szintén jó volt, a kiskérdések se nehezebbek se könnyebbek nem voltak szerintem, mint az elmúlt év kérdései: most is voltak röhejesen egyértelműek és szivatósak, de meg lehetett oldani a dolgot. Hibátlan az nem lesz, mert pár dolgot elcsesztem, de nem vészes. Az esszék meg álomjók voltak. Károly Róbert, Rákosi meg felvilágosodás. Az utóbbi kicsit nyögvenyelős volt azért, de talán sikerült valamit összekaparnom. 85% körül jó lenne lenni.

Egy hete pénteken amúgy meg elballagtam, egész szép volt az ünnepély, bár vitathatatlanul az volt a legmeghatóbb része, amikor a barátnőimmel átadtuk egymásnak a tablóképeinket. Mindannyian írtunk egy kis személyes üzenetet a hátára, és szerintem mindegyik nagyon szívhez szólóra sikeredett, imádom őket. :) Most itt fekszenek mellettem az íróasztalon, de amint lesz időm és kapacitásom, szerzek nekik valami szép, jól látható helyet. Mert teljességgel megérdemlik.
A ballagási képek egyébként borzasztóak lettek, alig pár használható van, fáj is értük a szívem. Ez egy szép pillanat volt az életemben, amire szeretnék majd sokáig emlékezni, erre a szüleimmel nagyjából két képem van, és persze mindegyiken idiótán nézek ki. Hasonló a helyzet a barátommal. Vele konkrétan két képem készült, ami használható lenne, csak az egyiken nem néz a kamerába, a másikon meg én valami ritka idióta dolgot csinálok a számmal. Csücsörítek, de ilyen hülyén, le sem tudom írni, hogyan. Rémesen fura. Sajnálom a körülöttem élőket, ha gyakran nézek ki így.