Már régóta készülök erre a post megírására, mert ugyan nem mondanám magam kifejezetten gamernek, azért kiskorom óta szeretem a számítógépes és egyéb játékokat, és amióta beszereztem egy PS3-at, azóta némileg jobban is ki tudom élni a gamer hajlamaimat. Ennek örömére szerettem volna hozni egy olyan bejegyzést, amiben kicsit kifejtem, hogyan és miként viszonyulok a számítógépes és konzolos játékok világához. 

A kezdetek

Szóval mint mondtam, már egészen kicsi korom óta szeretek játszani. Ez valószínűleg onnan eredhet, hogy akkoriban még apa is aktívan játszott, bár ő inkább az ilyen hagyományos shootereket szerette, amiben csak mész és megölsz mindenkit, én meg gyakran odaültem mellé és néztem, hogy mit csinál. Aztán én is elkezdtem játszani, természetesen még csak PC-n és csak olyan játékokkal, amikkel egy kilenc éves is játszhat, de legyünk őszinték, rohadt mód élveztem őket, és sokukkal még most is újra játszanék, ha lenne rá lehetőségem. A kedvenceim, amikre nagyon is jól emlékszem, azok a Rayman és Sonic játékok voltak. Meg persze a Sims 2. Minden nevesebb alkalomra egy újabb kiegészítőt kértem a szüleimtől, akik már konkrétan megőrültek tőlem. Megértem. Aztán olyan tíz évesen kiharcoltam magamnak egy menő Nintendót is, ott meg a Mario játékokat és a Spyrót nyomtam nagyon. A Zeldával is próbálkoztam, de sosem értettem meg, hogy miért olyan jó játék, nekem unalmas volt a sok csirkéjével és összetörendő cserépedényével. Ezután 5-6 évig nem sokat játszottam a Simsen és a hülye internetes játékokon kívül, de két éve végre kaptam egy PS-t, és azóta inkább konzolon játszok.

Én, mint gamer

Egyszer tumblr-ön találtam egy text postot, ami szerintem tökéletesen leírja, milyen viszonyt ápolok én a videojátékokkal. Valahogy így hangzott: Imádom a videójátékokat, de soha egy pillanatra sem ringatom magamat abban a hitben, hogy jól is játszok. Megjegyezném, hogy azért annyira béna sem vagyok, szóval valahol az avarage szinten mozgok, de ez nem is zavar, mivel számomra sokkal fontosabb a sztori és a világ felépítése, mint az, hogy minnél kucifántosabban és ügyesebben nyírjam ki az ellenfeleimet. Persze azt a részét is élvezem, de általában nem taktikázom túl a dolgot.

Továbbá ahogy mindenkinek, úgy nekem is megvannak a saját szokásaim, amik nagyban meghatározzák, hogy miként játszok. Csak hogy párat említsek:

» borzalmasan agresszív módon játszok. Káromkodok, kiabálok és marhára fel tudom magam húzni, ha valami harmadjára sem sikerül, ami azért furcsa, mert egyébként én és az agresszíó távolabb sem állhatnánk egymástól. Kivéve játék vagy vezetés közben.

» nekem valószínűleg ötször több időbe telik befejezni egy játékot, mint másnak, mert én mindent megnézek. Minden sarkot átkutatok, minden szobába bemegyek, és minden írást elolvasok. Ehhez képest valahogy mégse sikerül soha összegyűjtenem minden itemet...

» imádom a stealth játékokat és mindig elhatározom magamat, hogy most aztán nagy stealth mester leszek és senki sem fog észrevenni, de végül ez sosem így jön össze

» odavagyok az olyan játékokért, ahol nem csak fegyverekkel, hanem képességekkel is lehet harcolni

» azokat a játékokat is kedvelem, ahol neked kell döntéseket hoznod, és ezek befolyásolják a játék kimenetelét, de amikor tényleg válaszút elé kerülök, akkor kisebb krízist élek át, mert nehezen határozom el magamat

» a zene!!!! nagyon!!!! fontos!!!!! (kedvencem egyértelműen a The Last of Us-é)

A kedvencek

The Last of Us. Ez volt az első játék, amit megvettem és amit kijátszottam, és azóta is a szívem csücske. (Tulajdonképpen ezért is akartam PS3-at, mert a TLoU csak azon volt játszható.) Ennél gyönyörűbb játékot nem igazán láttam még, és nem csak a grafika miatt mondom ezt, bár az is lenyűgöző. A történet, a szereplők, a karakterfejlődés... mind kifogástalan. Minden percét imádtam. A végén még sírtam is.