Nincs sok mondanivalóm, úgy igazából. Csak gondoltam jelentkezem és beszólok, hogy még élek, másrészt meg úgyis megnyugtat és kikapcsol a blogolás - már ha éppen a megfelelő időpontban csinálom és kedvem is van hozzá. Most épp van. 

Újabban a napjaim 80%-át kiteszi a tanulás, de azt hiszem ez alig két héttel az érettségi előtt érthető. Főleg, hogy nagyjából áprilisig nem tettem túlzott erőfeszítéseket a felkészülés érdekében, szóval ezalatt a négy hét alatt kell megváltanom a világot, ami mostmár csak kettő. Elég durva. Két hét - ennyi van még hátra gimnáziumi éveimből, aztán kész, vége. Félelmetes belegondolni. Félelmetes, hogy ez a korszak is lezárul. Félelmetes, hogy hiába jegyeztem meg végre, hol van a rajzterem, és hiába jutottam el oda, hogy megszokottsággal és magabiztossággal mozgok az iskola falai között, mert jövőre ebből az egészből már semmi sem lesz. Vagy így vagy úgy, de majd kereshetem máshol és más épületekben a termeket, majd érezhetem magam máshol és mások között kicsinek és jelentéktelennek. Persze tudom, végső soron az egész élet ebből áll. Elkerülsz valahová, hozzá kell szoknod, és mire hozzászoksz, addigra mindegy lesz, mert már mész is tovább. Ez az élet rendje, és gyönyörűszép dolog, de egyben ijesztő is. Kilépni a komfortzónádból és elengedni valamit, hagyni hogy az élet vigyen tovább, építsen és fejlesszen téged: ez mindig nehéz. 

Ugyanakkor elengedhetetlen és szükséges is, szóval meg kell tenni. Én is meg fogom, és tudom, hogy élvezni fogom, még akkor is, ha eleinte nehéz lesz, mert érzem magamban, hogy ezt akarom, hogy nekem ez kell -elárulja az, ahogyan a mellkasom összeszorul az izgalomtól, ha épp arra gondolok, mi vár rám. Nem félek a jövőtől, de a gondolat maga, hogy magam mögött hagyom azt a hat évet, amit lehúztam ebben az iskolában, félelmetes. Abban az értelemben, hogy túl nagy, túl hihetetlen ahhoz, hogy úgy igazán, teljes egészében felfogjam. Még nem tudom befogadni, hogy két hét, és ennyi. Hogy többet nem fogok a hétóra tizenhármas busszal utazni, hogy nem fogok a terem előtt a folyosón kint állni a barátommal, és nem fogok összenézni a barátnőimmel az osztályfőnökünk újabb baromságai hallatán. Hat éven át ez volt az életem. Két hét, és nem lesz többet.

Nekem pedig marad majd a nosztalgia.

És milyen nevetségesen érzelgős lány vagyok, hogy már most magával ragad az érzés.