Mostanában elég sok minden történt - jó is, rossz is, ahogy az lenni szokott. Az első és legfontosabb talán az, hogy úgy tűnik, végül sikerült albérletet találnunk, igaz, nem minden nehézség nélkül. Ha tényleg aláírjuk a napokban a szerződést, akkor szeptembertől (sőt, tulajdonképpen augusztustól) miénk lesz egy viszonylag tágas, felújított, és hozzávetőlegesen csont üres lakás a XI. kerületben. Szóval úgy néz ki, Budán fogok lakni. Onnan az ELTE nagyjából fél óra tömegközlekedéssel, ami tulajdonképpen nem sok, de több, mint reméltem. A másik két lány kb. 10 percre lesz az egyetemétől, hiszen a legjobb barátnőm a Szent István Egyetemen fog tanulni, a másik lakótársunk pedig BME-s lesz. 

Ő tulajdonképpen a barátom volt osztálytársa, és bár az elmúlt egy évben nem sokat találkoztunk, nekem mindig is szimpatikus lány volt és egy időben elég jóban is voltunk, szóval örülök, hogy ő lesz velünk. Igaz, helyette eredetileg egy másik nagyon jó barátnőm és volt osztálytársam lett volna a harmadik, de ő pár napja úgy döntött, jobb lesz nekünk külön, mert nem egyeznek az igényeink. Mindezt aznap sikerült kiböknie (az én unszolásomra), amikor édesapám pont fent járt Budapesten, hogy megnézze a szóban forgó albérletet. Hát hogy is mondjam, a családom nem volt elragadtatva tőle. És én sem.

Most jelenleg nem rajongok annyira a lányért, de marha kíváncsi leszek, hol fog ő végül lakni. Szerintem lelépett egy jobb ajánlatért, amiben rólunk szó se volt. Ami nem is lett volna olyan nagy baj, ha egyenesen megmondja nekünk. De így csak írt valami homályos maszlagot arról, hogy nem egyeznek az elképzeléseink, és jobb, ha nem megy erre rá a barátságunk. Köszike.

Mindegy, ettől a kis színjátéktól eltekintve ez egy jó hír, mert mostmár legalább nem vagyok hajléktalan. A rossz hírek pénteken értek, nagy mélyrepülés volt számomra az a nap. Aznap jutottem el végre orvoshoz, és nem kaptam éppen megnyugtató eredményeket... bár egyesek szerint túlreagálom a dolgot. Én még mindig azt mondom, hogy csak én tudom, mit éltem át, mennyit tépelődtem és szenvedtem az elmúlt egy évben ettől a problémától.

Igen, önmagában nem nagy ügy, de én sosem tudtam igazán meggyógyulni belőle, és emiatt nagy üggyé lett a számomra. Szinte már paranoiássá, túlzottan elővigyázatossá tett - nem tudom, mit szabad és mit nem, vagy kinek mit higyjek. Egy ideje már nem vagyok tőle egészen szabad, úgy érzem ez az egész visszafog, lebéklyóz és korlátok közé szorít. A legszörnyűbb az, hogy nem tudom, mit tegyek ellene, mivel teszek jót, és mivel ártok. Nem tudom pontosan, hogyan szabadulhanték - de igyekszem erős lenni, és két kézzel kapaszkodom a reménybe.

Na most ezután a drámai vallomás után gondolhatjátok, hogy milyen lelkiállapotban voltam péntek délután az orvostól kilépve. Eltört a mécses. Csak akkor sikerült valamennyire megnyugodnom, amikor a barátom leautózott hozzám és jó két órán keresztül sétálgattunk a városban. Az nagyon sokat segített.

Vissza a jó hírekhez, szombattól hétfőig a barátoméknál voltam, mivel a 19. születésnapját ünnepeltük. Szombaton volt a családi buli, de igazság szerint a drága csak hétfőn volt birthday boy. Vártam már ezt a napot, ugyanis nagyon izgatott voltam, hogy tetszeni fog-e neki az ajándékom. Egy Jaques Lemans órával leptem meg, és marhára féltem, hogy nem fog neki tetszeni, elvégre egy óra ajándékozása kényes kérdés, sok mindenen elbukhat a dolog. De állítása szerint tetszik neki, szóval örülök. :) Jó kis nap volt, házi hamburgert és feketeerdő tortát ettünk, fürödtünk a medencében és este sörpongoztunk. Vicces volt, a barátommal együtt a nővérék ellen játszottunk, majd a nővérével a az apja és az ő testvére ellen, aztán egyedül egymás ellen is. Most nem voltam olyan jó, mint egy évvel ezelőtt, de legalább nem kezdtem el utána sírni a szüleinek, szóval én azt hiszem, ez mindenképp fejlődés.

Igaz, este egy kicsit így is elszomorodtam, mert zuhanyzásból visszatérve nem találtam a barátomat, egy jó ideig egyedül kuporogtam az ágyon, sőt, kicsit szerintem el is aludtam. Aztán miután végre meglett - az apukájának segített -, már nem volt olyan jó kedvem, pedig imádok kicsit becsiccsentve beszélgetni vele az élet kis és nagy dolgairól. De mire meglett inkább csak aludni lett volna kedvem. 

A vasárnap eseménytelenül telt, nagyrészt a hétfő is, csak aznap este még elmentünk moziba és megnéztük a Szemfényvesztők 2-t. Szerintem a film maga nagyon korrekt, nagyjából hozza az első rész színvonalát: csavaros és látványos, szórakoztató történetet kaptunk a készítőktől. Én jól szórakoztam, de még a barátom is azt vallotta, hogy jó volt, ami nagy szó. 

Tegnap meg egynapos balatonozás volt a program, anyuék Pécs felé menet lehagytak minket Siófokon, úgyhogy egész nap strandoltunk és sétálgattunk. Őszintén, alig várom, hogy augusztusban végre együtt nyaraljunk, mert már ez az egy nap is nagyon jó volt vele. Igaz, Olaszországban nem leszünk egyedül, de na. Majdnem ugyanaz. 

Bocsánat a hosszú postért, csak ideje volt már mindent kiírnom magamból.