Mostanában elég sok minden történt - jó is, rossz is, ahogy az lenni szokott. Az első és legfontosabb talán az, hogy úgy tűnik, végül sikerült albérletet találnunk, igaz, nem minden nehézség nélkül. Ha tényleg aláírjuk a napokban a szerződést, akkor szeptembertől (sőt, tulajdonképpen augusztustól) miénk lesz egy viszonylag tágas, felújított, és hozzávetőlegesen csont üres lakás a XI. kerületben. Szóval úgy néz ki, Budán fogok lakni. Onnan az ELTE nagyjából fél óra tömegközlekedéssel, ami tulajdonképpen nem sok, de több, mint reméltem. A másik két lány kb. 10 percre lesz az egyetemétől, hiszen a legjobb barátnőm a Szent István Egyetemen fog tanulni, a másik lakótársunk pedig BME-s lesz. 

Ő tulajdonképpen a barátom volt osztálytársa, és bár az elmúlt egy évben nem sokat találkoztunk, nekem mindig is szimpatikus lány volt és egy időben elég jóban is voltunk, szóval örülök, hogy ő lesz velünk. Igaz, helyette eredetileg egy másik nagyon jó barátnőm és volt osztálytársam lett volna a harmadik, de ő pár napja úgy döntött, jobb lesz nekünk külön, mert nem egyeznek az igényeink. Mindezt aznap sikerült kiböknie (az én unszolásomra), amikor édesapám pont fent járt Budapesten, hogy megnézze a szóban forgó albérletet. Hát hogy is mondjam, a családom nem volt elragadtatva tőle. És én sem.

Most jelenleg nem rajongok annyira a lányért, de marha kíváncsi leszek, hol fog ő végül lakni. Szerintem lelépett egy jobb ajánlatért, amiben rólunk szó se volt. Ami nem is lett volna olyan nagy baj, ha egyenesen megmondja nekünk. De így csak írt valami homályos maszlagot arról, hogy nem egyeznek az elképzeléseink, és jobb, ha nem megy erre rá a barátságunk. Köszike.

Mindegy, ettől a kis színjátéktól eltekintve ez egy jó hír, mert mostmár legalább nem vagyok hajléktalan. A rossz hírek pénteken értek, nagy mélyrepülés volt számomra az a nap. Aznap jutottem el végre orvoshoz, és nem kaptam éppen megnyugtató eredményeket... bár egyesek szerint túlreagálom a dolgot. Én még mindig azt mondom, hogy csak én tudom, mit éltem át, mennyit tépelődtem és szenvedtem az elmúlt egy évben ettől a problémától.

Igen, önmagában nem nagy ügy, de én sosem tudtam igazán meggyógyulni belőle, és emiatt nagy üggyé lett a számomra. Szinte már paranoiássá, túlzottan elővigyázatossá tett - nem tudom, mit szabad és mit nem, vagy kinek mit higyjek. Egy ideje már nem vagyok tőle egészen szabad, úgy érzem ez az egész visszafog, lebéklyóz és korlátok közé szorít. A legszörnyűbb az, hogy nem tudom, mit tegyek ellene, mivel teszek jót, és mivel ártok. Nem tudom pontosan, hogyan szabadulhanték - de igyekszem erős lenni, és két kézzel kapaszkodom a reménybe.

Na most ezután a drámai vallomás után gondolhatjátok, hogy milyen lelkiállapotban voltam péntek délután az orvostól kilépve. Eltört a mécses. Csak akkor sikerült valamennyire megnyugodnom, amikor a barátom leautózott hozzám és jó két órán keresztül sétálgattunk a városban. Az nagyon sokat segített.

Vissza a jó hírekhez, szombattól hétfőig a barátoméknál voltam, mivel a 19. születésnapját ünnepeltük. Szombaton volt a családi buli, de igazság szerint a drága csak hétfőn volt birthday boy. Vártam már ezt a napot, ugyanis nagyon izgatott voltam, hogy tetszeni fog-e neki az ajándékom. Egy Jaques Lemans órával leptem meg, és marhára féltem, hogy nem fog neki tetszeni, elvégre egy óra ajándékozása kényes kérdés, sok mindenen elbukhat a dolog. De állítása szerint tetszik neki, szóval örülök. :) Jó kis nap volt, házi hamburgert és feketeerdő tortát ettünk, fürödtünk a medencében és este sörpongoztunk. Vicces volt, a barátommal együtt a nővérék ellen játszottunk, majd a nővérével a az apja és az ő testvére ellen, aztán egyedül egymás ellen is. Most nem voltam olyan jó, mint egy évvel ezelőtt, de legalább nem kezdtem el utána sírni a szüleinek, szóval én azt hiszem, ez mindenképp fejlődés.

Igaz, este egy kicsit így is elszomorodtam, mert zuhanyzásból visszatérve nem találtam a barátomat, egy jó ideig egyedül kuporogtam az ágyon, sőt, kicsit szerintem el is aludtam. Aztán miután végre meglett - az apukájának segített -, már nem volt olyan jó kedvem, pedig imádok kicsit becsiccsentve beszélgetni vele az élet kis és nagy dolgairól. De mire meglett inkább csak aludni lett volna kedvem. 

A vasárnap eseménytelenül telt, nagyrészt a hétfő is, csak aznap este még elmentünk moziba és megnéztük a Szemfényvesztők 2-t. Szerintem a film maga nagyon korrekt, nagyjából hozza az első rész színvonalát: csavaros és látványos, szórakoztató történetet kaptunk a készítőktől. Én jól szórakoztam, de még a barátom is azt vallotta, hogy jó volt, ami nagy szó. 

Tegnap meg egynapos balatonozás volt a program, anyuék Pécs felé menet lehagytak minket Siófokon, úgyhogy egész nap strandoltunk és sétálgattunk. Őszintén, alig várom, hogy augusztusban végre együtt nyaraljunk, mert már ez az egy nap is nagyon jó volt vele. Igaz, Olaszországban nem leszünk egyedül, de na. Majdnem ugyanaz. 

Bocsánat a hosszú postért, csak ideje volt már mindent kiírnom magamból.

Rég nem írtam ide, először is azért, mert folyt az élet, másodszor azért, mert egyre jobban kezd elmenni a kedvem a blogolástól. Valahogy nincs motivációm, így, hogy nagyjából nulla embertől kapok visszajelzést, bármiről is írok. Persze elsősorban magam miatt tartom fenn a blogot, hogy ha valami nyűgöm van vagy valami nagyon foglalkoztat, akkor azt itt kiadhassam. De nem áltatom magam, tulajdonképpen arra is kíváncsi vagyok, hogy mások mit szólnak a véleményemhez. Nekem kell a feedback, máskülönben le is tilthatnám az oldalt, hogy tényleg csak privátba írjak magamnak.

Na mindegy, majd valahogyan visszakapaszkodom ide, mert tényleg nem szeretném abbahagyni a blogolást. Ez az egyik legkedvesebb hobbim, és már annyira az életem részévé vált, hogy tudom, ha be is zárnék, rövid időn belül újabb blogot nyitnék. Lehet ezt kéne tennem.

Amióta nem jelentkeztem egyébként igazából nem sok minden történt, ami meg történt, az nem volt valami szívderítő. Két hete sajnos meghalt a nagypapám. Szomorú volt, de azt hiszem egy ideje már mindenki számított rá, az elmúlt egy évben ugyanis nagyon sokat romlott az állapota, az utolsó heteiben pedig már alig akart enni, szerintem egyszerűen megunt úgy élni, ahogy élt. Azt hiszem már mindannyian rég elbúcsúztunk tőle, így annyira nem rázott meg minket a halála. Persze így is sírtam, így is volt egy napom, amíg ugyan mosolyogtam és normálisan beszélgettem mindenkivel, magamban ürességet éreztem és fájt a szívem.

A temetése egy hete szombaton volt, így arra a pár napra elutaztunk Romániába, hogy apa intézhesse a temetést, mivel a nagymamám már nincs olyan jól, nem képest csak úgy ide-oda szaladgálni. Borzalmasan meleg volt, főleg, hogy heten voltunk egy kis lakásra. Ezen az sem segített, hogy a nagymamám szinte kiidegelte apát és a nővérét, mert állandóan csak a maga baját fújta és minden, de minden döntését ötvenszer megbánt. Szerintem sem volt az alkalomhoz méltó, amit ő lerendezett, és tudom, hogy neki is nehéz, de ez túl ment minden határon. Sajnálom őt is, de ez az alkalom most nem róla kellett volna, hogy szóljon, hanem arról, hogy igazán elbúcsúzhassunk a nagypapámtól. Ehhez képest senkinek sem volt egy perc nyugta sem, mert mindig volt valami aktuális probléma.

Nagyvárad után pár napot a barátommal is voltam, fürödtünk és jó sok palacsintát ettünk, megnéztük a Trónok Harca évadzáróját, és ilyenek. Közben albérletet is igyekszünk keresni, csak hát marha nehéz olyat találni, ami mindhármunknak megfelel, és nem egy becsapás. Már ez is kezd az idegeimre menni. Fogalmam sincs, hogy lesz. Mindegy. Ez is mindegy. 

Szombaton a családdal leugrottunk a Balatonra, mert az unokatesómék is jötttek hazafele Nagyváradról és megálltak nálunk pár napra. A barátom is velünk tartott, és szerintem egész jó nap kerekedett belőle, bár szokásunk szerint össze-vissza voltunk és mindent túlbonyolítottunk, ahogy azt kell. Tegnap grilleztünk, ma reggel pedig útnak indultak. Lehet, hogy pár hét múlva kimegyek hozzájuk Németországba, mert nagyon hívtak, szóval illene végre elmennem. De még meglátjuk hogy alakulnak a dolgok. 

Egyébként végre kijátszottam a Bioshock 2-őt és megvetttem az Infinite-et. Játszottam a Trónok Harca társassal is, és még A lány a vonatont is kiolvastam, ami szerintem jó kis thriller, bátran ajánlom annak, aki szereti az ilyesmit. Legközelebb egy gameres bejegyzéssel szeretnék jönni, aztán talán egy sorozatajánlóval is, hátha érdekel valakit, hogy újabban milyen sorozatok kötnek le. Addig is puszi nektek, élvezzétek tovább a jóidőt és a nyarat! :)

Amióta nem jelentkeztem, azóta sokat ültem kint a napon. Barnultam is, csak szerencsétlen módon. Szar tételt húztam biosz szóbelin - tegye fel a kezét az, aki szerint a ligeterdők nem kurvaszar B tétel, naugye -, aztán végigszenvedtem és lefeleltem. Jártam Romániában: meglátogattuk a nagyszüleimet. Vettem mindenféle hülyeséget, amit itthon nem lehet kapni. Végre valaki igazán örült annak, hogy pszichológiát akarok tanulni. Elolvastam egy könyvet. Történetesen azt, amit a barátom már egy éve rám akart tukmálni. Nem volt rossz.

Elkezdtem a felnőtt színezőt és rájöttem, hogy nekem még a megfelelő színek kiválasztása is kisebb krízist okoz. 45 percet beszéltem telefonon külföldről és anyuék jól leszidtak érte, hiába védekeztem, hogy azt mondták, hívjam fel nyugodtan, csak ne beszéljek vele egy órát. Kiderült, ők öt percre gondoltak. 

Hazafelé három órát vezettem, megállás nélkül, és ezúttal nem akartam egyetlen autót sem leszorítani az útról. Persze a határon kétszer is lefulladtam, természetesen a rendőrök előtt. Soha többet, de ott kétszer egymás után igen. Esőben is jöttem. És valamivel bátrabban előzök.

Mocsoksok magyar tételt nyaltam be, és nagyon izgulok. Meg szenvedek is. Húsz nyelvtan kész, tizenönt irodalom kész. Tizennyolc töri elvileg kész. Tizennegyedikén szóbeli. Az még négy nap. Belül folyamatosan sikítok, ha eszembe jut.

Ettem cseresznyét a fánkról, és ettem a barátomékéról is. Végre megnéztük együtt a Zootopiát - mindkettőnknek nagyon tetszett. Szedtünk borsót és meg is ettük. Az utolsó szemet elfeleztük. Volt egy felhőtlenül boldog napom.

És jövőhéten végre letudom az egészet. Kedd után nincs több töri, nincs több magyar. Csak én vagyok, a pihenés meg a nyár. Persze júliusban még ott lesz az izgatottsággal teli várakozás, a nagy nap, a ponthatárok. Már előre izgulok. Izgulok magamért, izgulok a barátomért és izgulok a lányokért is.

Nehéz. Már vége lehetne.

A bejegyzés címe amúgy egy filmcím. Három vámpír mindennapjairól szól. Lakótársak.

Már jelenlegi helyzetében és nem általánosan. Sajnálom, hogy ez most megint egy ilyen száraz, beszámolós bejegyzés lesz, de ez egy blog, sőt mitöbb, az én blogom, szóval szívem joga titeket untatni az életemmel. 

Angol. Kedden kiderült az emelt érettségim végleges eredménye, ami a max pontos szóbelimmel összesen 94%-os lett. Ez csak egy százalékkal marad le az általam kitűzött céltól, szóval elégedett vagyok magammal, főleg, hogy tudomásom szerint én írtam a legjobbat a suliból. És az már valami, mert a mi iskolánk erős. Mint egy jó fekete reggel hatkor. Decemberben meg nyelvvizsgázok, középszinten mert szar vagyok és nincs kedvem felsőre tanulni, papírra meg szükségem van, ha később akarok dolgozni és/vagy fel akarom venni a szaknyelvet egyetemen. Amit nyilván akarok. 

Szalagavató. Nagyban mennek a táncpróbák, és eddig pozitív csalódás az egész, mert én eszméletlenül élvezem. Ed Sheeran Give Me Love-jára táncolunk, ami egy csodálatos szám és a koreo is gyönyörű, szóval egyenes az út ahhoz, hogy februárban kicseszett tüllszoknyás tündérke legyek a borzasztóan elegáns hercegem oldalán és hogy tündérke létemre jól elbőgjem magamat, mert szinte száz százalék, hogy el fogok érzékenyülni. Lehet, hogy nem a keringő alatt, de még aznap valamikor, és akkor fix, hogy megkönnyezem az eseményt. Az osztállyal is elkezdtünk próbálni, velük valami esernyős táncot fogunk összehozni, és bár tuti, hogy nem lesz valami bonyolult, azért bízom benne, hogy látványosra és érdekesre sikerül. Jelenleg egyébként a próbák veszik el szabadidőm nagyrészét, mert ha hétköznap próbálunk, akkor negyed tíznél előbb az életben nem kerülök haza. Ami fárasztó, de megéri. 

Vezetés. Nincs mit ragozni rajta, újabban nagyon élvezem és jövő szerdán vizsgázom. Addig még lesz két órám, aztán annyi. Szurkoljatok, mert mocskosul félek. Vagyis hát nem, még nem, de tudom, hogy akkor és ott mocskosul fogok. Viszont nagyon szeretnék már jogsit, úgyhogy muszáj sikerülnie. 

Szerelem. Azt hiszem önámítás és hülyeség lenne letagadni, hogy most egy kicsit göröngyös időszakon vagyunk túl, legalábbis a részemről - említettem már, hogy kedvtelen, nyűgös és nagyon hangulatfüggő voltam az elmúlt hónapokban, semmi sem volt jó, semmi sem volt biztos, de mostmár minden szuper. Részemről mindenképp, és remélem, hogy a barátom is így gondolja. Az elmúlt időszakban kicsit úgy éreztem, hogy én hiányolom őt jobban, meg hogy én vagyok a romantikusabb, és igazából valahol mindkét dolog igaz, de ugyanakkor azt is tudom, hogy ő lehet, hogy nem ír nekem romantikus levélkéket meg nem mondja, hogy hiányzom neki, de ezernyi más módon meg kimutatja, hogy milyen fontos vagyok a számára és hogy ténylegesen szeret. És igazság szerint ez a lényeg, nem pedig a körítés, úgyhogy azt hiszem nem dől össze a világ, ha nem kapok szerelmeslevelet és a többi. Persze ettől még nagy álmom, és mint olyan, nem mondok le róla, de kierőszakolni sem fogom, mert akkor már jobb, ha meg sem íródik az ilyesmi. igyekszem megérteni, hogy ő nem tudja és/vagy nem akarja így kifejezni magát. Egyedül azért nehéz ez egy picit, mert én meg pont az ellentétje vagyok ennek, és legjobban szavakban tudom magam kifejezni.
Szóval igen, szerelem terén visszatértem a triviális problémáimhoz, amik amúgy nevetségesek és egyedül a végtelen szeretetéhségem és röhejesen bizonytalan személyiségem  miatt léteznek. De minden a legnagyobb rendben. Imádom a barátomat, továbbra is gusztustalanul boldog és kiegyensúlyozott párnak tart minket a világ (ez valahogy mindig büszkeséggel tölt el :'D), szombaton duplarandis mozizás lesz, egy hét múlva pénteken meg másfél éves együttlétünket ünnepeljük. Én készülök valami nagyon minimális meglepetéssel, mert amúgy megbeszéltük, hogy csak az évfordulókat ünnepeljük, de most ezzel amúgy is meg akartam lepni valamikor, szóval miért ne pont a másfél éves "évfordulónkon"? Másnap meg irány a bécsi karácsonyi vásár a barátokkal. Előre látom, hogy annyi forralt bort fogok inni, amennyit csak tudok. 

Egyébiránt mostanában állandóan fáj a fejem és ami még ennél is érdekesebb - bár az előző kijelentés annyira nem az, mert eddig is köztudottan fejfájós voltam -, az az, hogy a nyakam is fáj. Szüntelenül. Hol kicsit jobban, hol meg alig észrevehetően, de fáj, és érzem, hogy valami nincs rendben. Nem nagy ügy, mert azért ez a fájdalom inkább hasonlít enyhe kellemetlenséghez, mint hatalmas kínhoz, de azért idegesítő. És kicsit aggasztó. Úgyhogy ha valaki esetleg tapasztalt hasonlót vagy egyáltalán van valami ötlete, hogy miért lehet ez és mit kéne tegyek ellene, az könyörgöm szóljon. Ha megszabadít tőle, postázok neki egy tábla csokit.

Kezdenek besűrüsödni a napjaim. Egy hete ilyenkor még őszintén azt mondtam volna, hogy ez a végzős év nem sokkal másabb, mint az előző, most viszont kezdem érezni a különbséget. Furcsa, mert valahogy egyszerre van több és kevesebb időm is - több, mert nem már kell olyasmikkel foglalkoznom, amikkel nem akarok és nem is tudok, de kevesebb, mert azzal viszont többet foglalkozom, amivel kell. Persze ezt a logikát követve most ott tartunk, hogy pontosan ugyanannyi időm van, mint egy évvel ezelőtt - és talán ez igaz is, valamilyen furcsa úton-módon, de jelenleg nem érzem, hogy így lenne. 

Persze ez többnyire csak abból adódik, hogy most egyszerre elég sok vasat tartok a tűzben és valahogy összejöttek a dolgok. Vezetek (illetve megpróbálok valami olyasmit művelni), emelt angolra készülök, biosz előkészítőre járok, fogyitesizek, és közben még a többi érettségi tantárgyra is tanulnom kéne. Kéne, mert ez a project egyelőre még nem igazán látott mást a feltételes módon kívül. Igyekszem ezen változtatni, de úgy vagyok vele, hogy még ráérek vele, előbb menjen le az októberi előrehozott angolom, és aztán fókuszálhatok a többire. 

Holnap egyébként Mensa IQ tesztet írok, mert az egyik barátnőm Oxfordba jelentkezik és jól jönne neki, ha beírhatná még pluszba a personal statementjébe, hogy Mensa tag (tehát 130-as feletti IQ-val rendelkezik... amire különben jó esély van), de a tesztírás Budappesten kívül csak akkor jöhet szóba, ha minimum 10 ember vesz rajta részt, szóval hogy segítsem a barátnőmet, én is beleegyeztem a teszt megírásába. Hát. Nem mondom, hogy nem érdekel, de azért félek, hogy koppanni fogok... majd kiderül.