Igen, azt hiszem épp ideje lenne már. Össze kell szednem magam és elkezdenem komolyabban tanulni, különben búcsút inthetek az egyetemnek. Két hónapom van még az érettségiig, az ha jobban tetszik nyolc hét, és kicsit belegondolva ez már nem olyan sok idő. Egyáltalán nem. Én meg itt ülök a seggemen, túlzásba nem víve a tanulást, hol ezzel, hol pedig azzal terelve el a figyelmemet a közelgő érettségiről. Például most rámjött a barkácsolhatnék és pár DIY projektet ki is gondoltam magamnak (az egyik egy fényképekből álló füzér az íróasztalom fölé, a másik meg egy saját receptkönyv összeállítása), és újra elkezdtem jógázni. Szóval hozom a formámat és halasztgatok, amennyire csak tudok. 

Tulajdonképpen ezért is íródik most ez a bejegyzés - pontosabban azért, hogy tegyek valamit a borzasztó lustaságom ellen és valamiképp rávegyem magam a tanulásra. Rájöttem, hogy ahhoz, hogy rendesen fókuszálhassak valamire, nekem egyfajta rendszer kell. Nem is annyira a rendezettség és az átláthatóság miatt, mert amúgy az általam kiötlött rendszerek többnyire nem is rendelkeznek ezekkel a tulajdonságokkal, hanem sokkal inkább a miheztartás végett.

Szeretném kisebb célokra bontani az érettségire való felkészülést, amik jól teljesíthetőek és be is láthatóak. Ez ugyanis egy sokkal motiválóbb "jutalmazási rendszer", mintha csak egy nagy, távoli célt tűznék ki magam elé, ami egyrészt elérhetetlennek is tűnne, másrészt meg az ilyesmi teljesen megfoghatatlan. "Csináld meg az összes biosz emelt feladatsort". Jó, de mikor? Egyszerre mennyit? Sokkal könnyebb egy ilyen célt megemészteni, ha kicsit módosítja az ember és az előző helyett a "Hetente csinálj egy biosz emelt feladatsort"-ra módosítja elvárásait önmagával szemben. Ez egyrészt időkorlátok közé szorítja az embert (amire nekem személy szerint borzasztó nagy szükségem van), másrészt kisebb, de egyúttal rendszeresebb sikerélményt is nyújt.

Szóval ezért kötöttem most ki ennél a bejegyzésnél, ne haragudjatok, ha kissé unalmasnak találjátok ezt a sok szövegelést a tanulásról és saját teendőimről, de mivel nálam a blog egyfajta határidőnaplóként is funkcionál, ezért muszáj leírnom, hogy mit várok el magamtól az elkövetkező hónapokban - tantárgyakra lebontva.

Jelentem, túléltem a szombatot - igaz, hogy csak nehezen, de azért valahogy mégis sikerült.

A tervezettnél kicsit később sikerült odaérni, így az első szalagavatóból csak az utolsó osztály műsorát láttam, viszont ők annyira nem érdekeltek, úgyhogy nem figyeltem valami intenzíven. A szalagtűzésük után aztán rohantam átöltözni a keringőhöz. Miután elkészültünk utoljára még egyszer gyorsan eltáncoltuk az egészet, aztán beálltunk a helyünkre és vagy öt percet ott ácsorogtunk, arra várva, hogy szétváljon a függöny.

Borzasztóan izgultam - részben azért, mert az eddigi próbákon egyszer sem kezdett el levándorolni rólam a ruha, viszont akkor és ott igen. Kétségbe voltam esve, mert már úgy sem kaptam nagyon levegőt, de azért újrakötettem valakivel gyorsan a fűzőm - és utána se lett sokkal jobb. Részben meg persze azért, mert rémesen akartam, hogy tökéletes legyen az egész keringő és minden úgy sikerüljön, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Hát, ehhez képest kicsit másképp lett... 

Persze egyáltalán nem voltunk borzasztóak, sőt, mindenki azt mondta, hogy gyönyörű volt a tánc, elérzékenyültek meg minden, de azért táncoltuk mi ezt már jobban is. Én például rögtön az első percben elbotlottam a barátom lábában, mert nem volt elég helyem körbesétálni őt, egy fiúnak pedig elszakadt a nadrágja emelés közben. Párszor a ruhámat is megigazítottam menet közben, de nem volt vészes. Összeségében szépre sikeredett a keringőnk, és borzasztóan hálás vagyok a barátomnak, hogy hajlandó volt velem táncolni, sőt, még komolyan is vette a dolgot, és ő is a lehető legtökéletesebben akarta végigcsinálni. Szóval innen is köszönöm neki, számomra nagyon sokat jelentett ez a tánc, és óriási élmény volt :)

Holnap lesz a szalagavatóm. 

És gyerekek, ez az egy mondat annyi féle és fajta érzelmet rejt magában, hogy az hihetetlen. Egyrészt izgatott vagyok, mert az elmúlt hónapok java körübelül csak a várakozásról és az előkészületekről szólt, másrészt viszont alig várom, hogy az egész lemenjen a francba nekünk pedig soha többet ne kelljen ezzel foglalkoznunk.

Hogy miért? Mert mocskosul sok vita, veszekedés és stressz jár vele, azért. Hihetetlen. Sosem hittem igazán azoknak a végzősöknek, akik azt mondogatták nekünk kisebbeknek, hogy majd meglátjuk, mekkora szar lesz ez, és hogy mennyi veszekedéssel fog járni. Persze, gondoltam ilyenkor magamban, biztos mi is összeszólalkozunk majd egyes apróságokon, de nem lehet ez ilyen rossz, nem fogunk mi egymás torkának esni.

Aha ja. Meg ahogy azt a naiv kislány elképzeli.

Nem írtam, mert az elmúlt hetekben egyszerűen nem volt rá időm. És ezt most kivételesen nem csak úgy mondom, hanem komolyan is gondolom. Mindig volt valami, amit meg kellett csináljak, vagy ahol ott kellett legyek. A vészesen közelgő szalagavató miatt immár hetente kétszer-háromszor is csak negyed tízkor tudok hazaesni, és őszintén mondom, az esetek többsége még csak meg sem éri ezt, egyszerűen annyira szar az osztálytáncunk, hogy nem tudom, a szégyentől sírjak-e vagy inkább a röhögéstől. A tánctanárunk egy érzékeny nebántsvirág, kritikát és javaslatokat egyszerűen képtelen elfogadni, valamint a tanításhoz és a fegyelmezéshez is körülbelül nulla érzéke van. 

A zene, amit választottunk, teljesen táncolhatatlan, és bár az alapötlet jó, a kivitelezés siralmas. A koreográfiát egy másodikas kölyök is két perc alatt betanulná, ennek ellenére lassabban haladunk ezzel a szarral, mint a gyönyörű nyitótánccal, ami azért valamivel talán bonyolultabb, lévén hogy keringő. Ez persze leginkább azért van, mert a nőnek konkrétan nulla munkája van a táncunkban, igaz, mi ugyanennyit is fizetünk érte, de hát istenem, az egész egy baráti felajánlás volt a részéről, igazán mondhatta volna, hogy ha elfogadjuk akkor ne várjunk tőle sokat, mert abban a heti három órában fogja kitalálni velünk a koreográfiát próba közben. 

Mindegy, a tánc valószínűleg borzalmas lesz, de az vígasztal, hogy a keringő gyönyörű, a filmünk pedig tökéletesre sikeredett. Szombaton volt a "premier előtti vetítése", ugyanis az egyik osztálytársunk apukája csinálta az egészet, és mi páran nagyon jóban vagyunk ezzel a lánnyal, szóval szombaton pizsiparti volt náluk meg filmnézés. Kétszer is megnéztük, utána meg 2012-ig visszamenőleg az összes szalagavató műsort végigpörgettük, jókat szórakoztunk egy-egy bénább osztályon és fájdítottuk a szívünket a tökéletesebbekkel. Fél ötig voltunk fent, az utolsó órákban már csak beszélgettünk - ahogy az ilyenkor lenni szokott fiúügyek, lelkizés, meg egyéb random baromságok voltak terítéken. Nekem borzasztóan jól esett ez az egész, nagyon jól éreztem magamat, csak kár volt, hogy reggel sietni kellett haza, mert a tanulás még sehogy sem állt akkor. :'D

Egyébként lesz egy kisebb beszédünk is az osztályműsorban, aminek a szerzője történetesen én vagyok. Előadni azonban egészen biztosan nem én fogom, mert én borzalmasan izgulok az ilyen helyzetekben, és ami még rosszabb, hogy másodpercek alatt képes céklavörössé válni az arcom, onnan pedig már nincs visszaút. Mindenesetre jól esik, hogy az osztályfőnök rám gondolt, meg a tudat is, hogy az én beszédemet fogják hallgatni aznap a tanárok, szülők és rokonok, nem másét. Egyszer talán ide is bemásolom, bár nem lett valami Pulitzer-díjas alkotás, az biztos. Sima búcsú szagú összefoglalócska.

Ezen kívül múlt héten a tablófotózáson is túlestünk, és végül nagy nehezen még azt az egyetlen képet is sikerült kiválasztanom a hatvan közül, ami ténylegesen a tablóra kerül majd. Ezen felül a ballagási kosztümünk is készül, ha minden jól megy, jövőhéten már haza is vihetem a szabótól. Az eddigi próbák és igazítások alapján én nagyon szépnek találom, tényleg jól dolgozik ez a nő, érdemes volt hozzá fordulni. Már alig várom, hogy a végleges verziót is felpróbálhassam.

Más említésre méltó dolog nem igazán történt, maximum annyi, hogy újabban vállalhatatlanul sokat émelygek és erős a gyanúm, hogy valami emésztőrendszeri problémám van, szóval holnap szándékozom orvoshoz menni. Csak ehhez előbb még át kéne jelentkeznem a gyermekorvostól, azt meg nem tudom, hogy ez mennyire időigényes procedúra. Szerintem vérvételt fogok kérni, bár lehet feleslegesen, mert múltkor nem volt semmiféle említésre méltó eltérés az értékeim között. Mindenesetre ez a helyzet nem normális, hogy én napi szinten émelygek és néha annyira rosszul leszek, hogy szinte sírhatnékom támad meg majdnem elájulok. Hál' istennek az utóbbi ritkán esik meg, de ha visszagondolok, olyan három-négy hónaponta előjön az ilyesmi is. Ami minden, csak egészséges nem.

Kezdem elveszíteni a türelmemet és ezzel együtt minden motivációmat is az iskolával kapcsolatosan. Nagyon szeretnék már továbblépni. Elegem van az idióta, végtelenül rosszindulatú és ostoba osztályfőnökömből, aki képtelen magyart tanítani és egyáltalán, egy vicc a tanári pályán. Elegem van a sok pofátlan, tiszteletlen alsóbb évesekből, akik azt hiszik, hogy övék a világ és nekik mindent szabad. Elegem van az összes retardált osztálytársamból. Elegem van az indokolatlan és felesleges tantárgyakból, az időrablásból és az egy helyben toporgástól. És ezeket most nem dühösen, agresszívan vagy indulatosan mondom, egyszerűen csak kijelentem. Ezek szimpla tények. 

Tovább akarok lépni, egyetemet akarok, új életet új környezetben, új emberek között, új kalandokkal, de a régi szeretteimmel. Olyasmivel akarok foglalkozni, amit szeretek és ami érdekel, olyan kihívásokat akarok magam elé állítani, amiket szívesen meg is ugrok. Meg akarom ismerni az életet. Ki akarom próbálni, milyen az, ha egyedül bukdácsolok az úton, ha néha elesek és aztán felkelek: milyen, ha egyedül próbálok boldogulni. Nem azt szeretném, ha mindenki magamra hagyna, félreértés ne essék. Ismerem magamat, tudom, hogy akkor összeroppannék. Csak azt szeretném, hogy próbálgathassam a szárnyaimat. Egyedül - de nem magányosan. A családommal, a szerelmemmel és a barátaimmal az oldalamon. 

Nem erről akartam írni, de ez most úgy kikívánkozott belőlem. Nagyon túl szeretnék már lenni ezen az egész érettségizős mizérián, és annyira vágyom az egyetemi életemre, a budapesti életre, hogy az szinte már fáj. Tudom, hogy hiányozni fognak a gimnáziumi éveim, legalábbis egyes mozzanatai egészen biztosan, és tudom, hogy a búcsú pillanatában egy kicsit meg fog hasadni a szívem, de most erősebb bennem az új kalandok iránti vágy. Az iskola folyosóin járva egyre többször elkap az érzés, hogy túlnőttem ezt az életet, ezeket az éveimet. Menni akarok. Tovább, tovább és tovább!