Ez az utolsó hét még sűrűbb volt, mint az előzőek. Pár nap leforgása alatt kétszer is felutaztam Budapestre, tettem egy remélhetőleg sikeres nyelvvizsgát, megtudtam a vércsoportomat, és úgy összeségében nagyon sok tételt kipipálhattam a 101 Things listámról. Amivel egész jól haladok, tekinteve, hogy nem teszek túl sok tudatos erőfeszítést az ott felsorakoztatott célok eléréséért. Persze nem feledkeztem meg róluk, csak éppen még olyan sok időnek tűnik a rendelkezésemre álló 874 nap, hogy egyszerűen nem érzem a késztetést arra, hogy mindent belesűrítsek a jelenlegi hétköznapjaimba. Így is van elég dolgom meg elfoglaltságom, ha meg éppen nincs, akkor jó halogató lévén rögtön kerítek magamnak egyszerre három kamu elfoglaltságot is, ami persze vagy haszontalan vagy értelmetlen, de ennek ellenére mégsem tűr halasztást.

Azért mentségemre legyen mondva, hogy az elmúlt egy hetem tényleg elég rendesen be volt táblázva, táncpróba táncpróba hátán, angol, meg miegymás. Csütörtökön az egyik barátnőmmel elszántuk magunkat a Károli nyíltnap megnézésére, ami azt eredményezte, hogy nekem 4:20kor kellett kelnem, hogy elérjem a 6:16-os IC-t Budapestre. A nyíltnap amúgy kilenckor kezdődött (ezúton is szeretném megköszönni az illetékeseknek, hogy gondoltak a vidékről érkező szerencsétlenekre és jó koránra tették az időpontot), egy órát tartott és egész érdekes volt, bár hiányoltam egy bemutató órát, mert anno az az ELTE pszicho nyíltnapon engem nagyon levett a lábamról. Itt sokkal gyakorlatiasabb volt már maga a szak bemutatása is, inkább arra ment ki a dolog, hogy hogyan lehet ide felvételizni meg milyen lehetőségeket nyújt majd az egyetem, továbbá, hogy hogyan épül fel egy pszichológus teljes képzése - ami akár tíz, vagy annál is több évet vesz igénybe. Pozitív élmény volt, egyedül az zavar, hogy a Károlin a pszichológia kar épülete kint van a világ végén, konkrétan Óbudán. Egy csúnya, randa környéken, ami olyannyira nem egyetemhez illő és olyannyira lehangoló, hogy komolyan lehúzza az embert az életről. Legalábbis első látásra.

Pénteken osztálykarácsonyozás volt, ami annyit tesz, hogy mindenki megajándékozta azt az osztálytársát, akit idén utoljára épp szerencséje volt kihúzni. Nálunk volt egy kis gikszer, mert én egy másik lánnyal ugyanazt a lányt húztam, amit a mai napig nem értek, hogy hogyan, de valószínűnek tartom, hogy a csaj szimplán utálta a húzottját (mert az utolsó pillanatban még kiderítettük, hogy ki maradt ki, és őt tényleg utálja, hmm érdekes...) és egyszerűen bekamuzott magának valaki mást, akit úgy-ahogy kedvel. Mindegy, igazából jobban is jártam, mert én meg kedvelem azt a lányt, csak sajnáltam, hogy konkrétan öt perc alatt kellett neki vegyek valamit csütörtökön a Westendben, mert többet érdemelt volna, valami személyesebbet. Így csak egy fülbevalóra futotta, ami szerintem egyébként gyönyörű, szóval remélhetőleg ő is örült neki. Én borzasztó mód örültem annak, amit kaptam, egy nagyon kreatív és ügyes lány húzott, aki csodaszép róka alakú (!!!) mézeskalácsokkal meg egy ezüstlánccal ajándékozott meg, amin egy rókafej medál lóg. Imádom.

Aztán szombaton a fél napomat az angol nyelvvizsgával töltöttem, de az egész említésre sem méltó, szerintem egyszerű volt és őszintén, hatalmas koppanás lenne, ha ezt most elbuknám. Négyre végeztem, aztán a barátom bejött a városba és együtt mentünk haza, mert aznap nálunk aludt. (És végre a szobámban, mellettem. Azért ez hatalmas nagy achievment nálunk.) Előtte még lenyomtuk a Star Wars utolsó két részét, amik sokkal jobban tetszettek, mint az újonnan készült trilógia, az nekem valahogy túl vontatott és szétszórt volt, egyedül Anakin miatt volt érdekes. Aztán vasárnap reggel összekészültünk és már szálltunk is fel a Budapestre tartó vonatra. Talán említettem már, hogy a barátom 4D-ben akarta megnézni az új Star Wars filmet, ha meg nem, akkor most megteszem. Szóval ezért mentünk fel Budapestre pár barátunkkal, ezért, meg én egy kicsit azért is, hogy végre valahára eljussak a Sugar Shopba. Egy éve álmodtam már róla, de valahogy sosem sikerült összehozni a dolgot, egészen vasárnapig. Aznap este viszont mennybe mentem, mert minden pontosan olyan finom volt és szép (no meg drága...), mint ahogy képzeltem.

Az ébredő Erőről annyit, hogy nekem - meglepő módon - borzasztóan tetszett, bár a 3D ritka szar volt, a 4D meg néhol felettébb idegesítő. Eleinte nem is tudtam megszokni, hogy állandóan mozog alattam a szék, és előre féltem, hogy mikor jön egy újabb akciódúsabb jelenet, mert akkor bizony összeráznak meg összefújnak hátulról sűrített levegővel. Ilyenkor teljesen kizökkentem a filmből, abszolút nem is figyeltem arra, hogy mi történik a vásznon, csak azon járt az eszem, hogy valamiképp megmaradjak a székben. Aztán szép lassan beleszoktam, és a végére már szinte vártam, hogy mindenki össze-vissza repkedjen a galxisban, én meg élvezhessem a gyorsaság illúzióját.
Maga a film szerintem jó volt, tetszettek a poénok, lekötött a sztori és a régi szereplők plusz nosztalgiát is adtak az élményhez, amit egyébként így elég furcsa volt megélni, hogy alig 24 órája láttam őket először az eredeti trilógia részeiben. Az új karakterek jók, a látványvilág meg szép: modern, mégis hű az eredeti filmekhez. Igaz, a fordulatok néhol megszólalásig hasonlítanak a sorozat alatt már egyszer elsütöttekhez, de engem ez csak elméleti síkon zavart, a gyakorlatban kiélveztem a film minden egyes percét. Mert jó volt. Tényleg. Szerintem méltó folytatása ez a Star Wars történetének. Felesleges volt az a nagy aggodalom, a Disney nem cseszte el.

Tegnap egész nap a barátoméknál punnyadtam, többnyire csak vegetáltunk egymás karjaiban vagy épp egymáson, de azért délután megmozdultunk, hogy elmenjünk az anyukájához a kórházba, ugyanis még este felajánlotta, hogy ha befáradok akkor vesz tőlem vért és megnézni a vércsoportomat. Így is lett, és sokkal kevésbbé volt traumatikus az élmény, mint azt elképzeltem - tudniillik én nagyon rosszul tudok lenni a vér látványától, meg magától a vérvétel gondolatától. Mondjuk nem néztem oda és szorítottam is rendesen a barátom kezét, de nem volt baj. Egy ideig. Úgy tíz percre rá éreztem, hogy ha nem ülök le azonnal, akkor helyben elájulok, szóval az anyukája lefektetett, a munkatársai meg adtak vizet és cukrot, továbbá csodámra jártak, hogy milyen fehér vagyok. Remekül bemutatkoztam, azt hiszem. Mindennek a tetejébe még a nagypapájánál is sikerült ugyanezt előadnom, mert őt is meglátogattuk a kórházban, aztán ahogy ott ültünk nála, én szépen lassan megint ájulás közeli állapotba kerültem. Ezután már mondanom sem kell, hogy azonnal hazafelé vettük az irányt, aztán kaptam egy kis csokit és irány az ágy! Valamiért egy kicsivel később még egy szörnyű émelygés is elfogott, de a barátom nagyon aranyos volt, melegített nekem iszappárnát és csinált limonádét, szóval ez bőven kompenzált a rémes közérzetemért. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy milyen szerencsés vagyok vele.

A challenge-et majd a napokban folytatom, most csak egy élménybeszámolós bejegyzésre futotta az erőmből, de igyekszem a szünetben gyakrabban írni és behozni a lemaradásomat. Most viszont megyek és folytatom a punnyadást, amíg még megtehetem.