Így, hogy végre letudtam a nehezét, és a mai nappal az emelt biosz is a hátam mögé került, úgy érzem, hogy az elkövetkező hetekben több szabadidőm lesz, mint eddig. Ma és holnap biztos, hogy nem csinálok semmi érdemlegeset, esetleg elmegyek moziba a lányokkal, de hogy tanulni nem fogok az biztos. Úgyhogy úgy döntöttem, összeszedek pár filmet, amikről az elmúlt években sajnos lemaradtam, pedig szerettem volna őket megnézni. Félig-meddig ajánlónak terveztem a bejegyzést, mert ugyan ezek közül egyetlen filmet sem láttam még, de talán egy rövid bemutatóval a ti kedveteket is meghozhatom valamelyikhez. Ha meg nem, hát akkor legalább végre összegyűjtöttem egy helyre az összes olyan filmet, amit meg szeretnék nézni. Lássuk is! :)
Shakespeare legsötétebb, legtragikusabb és legerőteljesebb drámája a XI. századi Skóciában játszódik, főszereplői az elmúlt 400 év alatt a gátlástalan hatalomvágy szimbólumává váltak. Macbeth jóslatot kap, hogy ő lesz Cawdor thánja, majd Skócia uralkodója. Eleinte nem hisz a jóslatnak, de miután Duncan király előlépteti hősiességéért, ő ráérez a hatalom ízére. Macbethnek a király iránti hűségét végül legyőzi Lady Macbeth unszolása, a férfi megöli a királyt és ő kerül a trónra. A véres tett persze továbbiakat von maga után, Macbeth és felesége pedig egyre mélyebbre merül a hatalom megtartásáért folytatott harcban.
The Stanford Prison Experiment // 122 perc, dráma trailer
Talán mindenki számára ismert a stanfordi börtönkísérlet, amit 1971-ben végeztek el a Stanford Egyetemen. Ez a film nem az első a nemében, előtte már többször is feldolgozták az esetet, de én valamiért szeretek minnél frissebb filmeket nézni, szóval gond nélkül a 2015-ös változat mellett döntöttem. Dióhéjban egy pszichológiai kísérletről szól, amit önkéntes diákokkal folytattak, és ami azt vizsgálta, miként befolyásolja az ember viselkedését a fogság. Spoiler alert: elég durván. Régről meg akartam nézni ezt a filmet (még olyan régről, hogy akkor ez a verzió még nem is létezett), mert egyrészt érdekelt, másrészt pszichológiára készülőként talán illene ismernem.
Mark Watney-ről az a hír járja a NASA körében, hogy halott. Ráadásul a Marson vesztette életét, társai pedig kénytelenek voltak ott hagyni őt. Ám a mérnök-botanikus él, és mindent elkövet a túlélése érdekében: gépeket szerkeszt, élelmiszert termel, vizet gyárt, és amikor a Földi irányítók felfedezik, hogy él, felkészül a mentőexpedíció fogadására. De az expedíció négy év múlva érkezik, méghozzá az ellenséges bolygó egy egészen másik pontjára. Neki 3200 kilométert kell utazni, hogy fogadhassa őket: egyedül, megfelelő felszerelés nélkül, végtelen magányban.
Yale Egyetem, 1961. Stanley Milgram új pszichológiai kísérletet dolgoz ki. Kísérleti alanyai azt gondolják, hogy elektromos sokkot okoznak egy szimpatikus idegennek, aki a szomszéd szobában ül lekötözve. A kísérletben részt vevőknek azt mondják, hogy a memóriájukat figyelik, de valójában a helyzethez való alkalmazkodást, a lelkiismeretet és a szabad akaratot vizsgálják. Milgram megpróbálja megérteni, hogyan történhetett meg a holokauszt, és mi vezette az embereket az autoritással való együttműködésre. (Megint egy pszichológiás film, sorry not sorry.)
A második világháború egyik legnagyobb hatású, mégis talán legkevésbé ismert hőse a tragikus sorsú Alan Turing, aki nélkül ma lehet, hogy egészen máshogy nézne ki Európa és a világ térképe. A második világháború alatt a brit Bletchley Parkban működő kódtörő központ munkatársaként dolgozott és kulcsszerepe volt a német Enigma nevű titkosító gépek jeleinek megfejtésében. Ez a becslések szerint legalább két évvel rövidítette le a második világháborút és elősegítette a németek legyőzését. A teljes titokban zajló műveletről egyébként a hetvenes évekig senki sem tudott.
Az igaz történet alapján készült film egy bostoni újság oknyomozó munkatársainak rendkívüli munkáját követi életük egyik legfontosabb és legizgalmasabb cikksorozatának elkészítése során.
A Boston Globe új főszerkesztőt kap, aki arra utasítja munkatársait, hogy járjanak utána egy rég óta szőnyeg alá söpört ügynek: egy helyi pappal szembeni gyerekmolesztálási vádnak. A kis csapat elképesztő, addig minden erővel titkolt, megrázó tények nyomára jut, és egyre szenvedélyesebben követik a szálakat. Amit találnak, megrázza és megváltoztatja őket. És az újságjukat. És Bostont. És az egész világot.
Tegnap este egyszerűen képtelen voltam elaludni, és miközben az ágyban forgolódtam, eszembe ötlött, hogy indíthatnék a blogon egy cikksorozatot, ami havonta jelentkezne, és lényegében nem állna másból, csak ajánlókból. Hogy őszinte legyek, már rég gondolkodtam valami ilyesmin, csak más tematikában és teljesen rendszertelenül, de ez a cikksorozatos ötlet most megoldotta a problémát. A dolog felépítése egyszerű: havonta kiválasztok egy filmet, sorozatot, könyvet és zenei előadót/albumot, majd írok hozzájuk egy rövid ajánlót. Úgy döntöttem, ezek mellé még egy egyéb kategóriát is beszorítok néha, mert eszembe jutott, hogy sok más dolog mellett esetleg ötleteket, recepteket és/vagy játékokat is megoszthatnék veletek, hátha majd valakinek pont az kelti fel az érdeklődését.
Amit még előre szeretnék bocsátani, hogy olyan dolgokat fogok ajánlani, amiket már én magam is kipróbáltam, láttam, olvastam, etc. Mindemellett fenntartom a lehetőségét, hogy nagy ritkán olyasmi is ide fog kerülni, amivel még csak szemezek, tehát nincs mögötte személyes tapasztalat, ezt viszont külön jelezni fogom nektek. Ennyit szerettem volna, remélem valamelyik ajánló elnyeri majd a tetszéseteket! :)
Azt mondják, a szem a lélek tükre. De mi van, ha ennél többről van szó? Ha ennél sokal fontosabb ez a testrészünk? Ha olyan vitát tudna eldönteni, ami évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget? Ha nem csak arra ad választ, hogy mi van bennük, hanem annál sokkal többre?
Dr. Ian Gray (Michael Pitt) molekuláris biológus a szem evolúcióján keresztül az emberi lét keletkezését kutatja. Más szóval s szem és annak felépítésének a megszállottja. A szem tükrében című film vele és az ő munkájával, illetve asszisztensével, Karennel (Brit Marling) kezdődik, de még mielőtt túl tudományos fordulatot venne a film, megjelenik Sofi (Astrid Berges-Frisbey), aki a fentebb látható csodálatos szempár tulajdonosa, nem mellesleg pedig a szerelmi szál képviselője. A film egyébként két részre oszlik, de Sofi alakja mindkét részben nagyon fontos - ennél többet viszont nem árulnék el a cselekményről.
Helyette inkább beszélnék a hangulatáról, a szimbolikájáról és az elképesztően hipsteres, de mindenképp magával ragadó és lenyűgöző légköréről. Az igazság az, hogy csak véletlenül akadtam erre a filmre, épp az HBO-n ment, amikor az első tíz percben odakapcsoltam, és bár semmi elhatározásom vagy kedvem nem volt addig filmet nézni, egyszerűen ott ragadtam. Ez a film viszi magát előre, igaz nem siet sehova, de talán pont ez, ami szép benne. Na meg az, hogy mennyi műfajt ötvöz, és ráadásul milyen szépen: van benne egy kis romantika, egy kis dráma, egy csipetnyi thriller és egy jó adag scifi.
De nem bírom hangsúlyozni, hogy a hangulata az valami rohadt erős. Gyönyörű képvilággal és érdekes, elgondolkodtató dialógusokkal van alátámasztva, egyszerűen magával ragad és beszippant. Ennek a filmnek van mondanivalója, és bár valószínűleg nem fog újat mondani, azért időről-időre néha jó az ilyen dolgokon újra elgondolkodni. Mint oly sok film, ez is kitér a vallás és a tudomány között feszülő ellentétekre, sőt, tulajdonképpen ez a fő tárgya - nem nagy újdonság. Az viszont szerintem nagyon érdekes (és egyedi), hogy miként oljda fel ezt a konfliktust, legalábbis én még ilyen lezárással nem találkoztam ebben a témában.
Összeségében ez egy jó film. Kicsivel több is, mint jó, de biztos vagyok benne, hogy nem tetszene mindenkinek. Ez egy bizonyos rétegnek szól, annak, aki megfogható az ilyen témával és ezzel a különleges hangulattal, engem viszont meggyőzött. Végig érdekes tudott maradni, volt egy nagyon megrázó fordulata, és szép gondolatokat közölt. Sofi szeme meg tényleg olyan gyönyörű, hogy nem csodálom Dr. Gray rajongását.
When the Big Bang happened, all the atoms in the universe were all smashed together into one little dot that exploded outward, so my atoms and your atoms were certainly together then and... who knows, probably smashed together several times in the last 13.7 billion years, so my atoms have known your atoms and they've always known your atoms. My atoms have always loved your atoms.
Így majdnem tizennyolc éves fejjel is ugyanannyira szeretem a meséket és a rajzfilmeket, mint anno gyermekkoromban - és szerintem még jó sokáig szeretni is fogom őket. Azt hiszem, egyértelmű, hogy miért: egy jó rajzfilm nem csak a kicsiknek szól, hanem a nagyobbaknak is tartogat valamit, így amellett, hogy könnyed kikapcsolódást és szórakozást nyújt sokszor még tanulhatunk is valamit a szépen megrajzolt vagy épp meganimált karakterektől. Engem személy szerint valahogy sokkal könnyebben érintenek meg, mint más filmek, és igen, ez alatt azt értem, hogy szerintem én életem során a legtöbbet rajzfilmeken bőgtem. Valószínűleg azért, mert ez a műfaj mesterien vegyíti a komolyabb gondolatokat a humorral és a vidámsággal. Tehát olyan, mint egy érzelmi hullámvasút: az egyik percben még felfelé tartasz, minden szép és jó, aztán a másikban már zuhansz is a feneketlen szomorúság gödrébe - két másodperccel később pedig már a könnyeiden keresztül mosolyogsz az épp soron következő poénon.
Ezt a többi filmes műfajban azonban szinte lehetetlenség kivitelezni, de szerintem nem is kell erőltetni. Egy dráma attól dráma, hogy mindvégig hatalmába kerít minket a filmvászonra vitt helyzet komolysága, amit bár meg lehet fűszerezni egy-két vicces jelenettel, de a túlzásba vitt poénkodás könnyedén derékba töri a film hangulatát és ezzel együtt még az értékét is elveszi tőle. A thrillerrel és még ezernyi más műfajjal hasonló a helyzet. A rajzfilmes világ azonban valamiképp megengedheti magának, hogy egy 90 perces kis habosbabos, cuki meg vicces semmiségbe mély, megindító érzelmeket keverjenek. Persze itt is át lehet esni a ló túloldalára, de véleményem szerint sokkal nehezebben.
Szóval most hogy kielemeztem, miért is kötődöm ennyire a rajzfilmekhez, a bejegyzés címéhez igazodva rátérnék azokra a remekművekre, amelyek meghatározó szerepet jászottak a gyermekkoromban és még valamiféle nyomot is hagytak maguk után a szívemben. Nem csak igazi klasszikusokról lesz itt szó, de azért többnyire régebbiekre számítsatok. Vágjunk is bele!
AJÁNLOM AZ OLDALT
Macbeth // 113 perc, dráma
The Stanford Prison Experiment // 122 perc, dráma
The Martian // 144 perc, sci-fi, dráma
Experimenter // 98 perc, dráma
The Imitation Game // 114 perc, dráma
Spotlight // 129 perc, dráma
