Tegnap este egyszerűen képtelen voltam elaludni, és miközben az ágyban forgolódtam, eszembe ötlött, hogy indíthatnék a blogon egy cikksorozatot, ami havonta jelentkezne, és lényegében nem állna másból, csak ajánlókból. Hogy őszinte legyek, már rég gondolkodtam valami ilyesmin, csak más tematikában és teljesen rendszertelenül, de ez a cikksorozatos ötlet most megoldotta a problémát. A dolog felépítése egyszerű: havonta kiválasztok egy filmet, sorozatot, könyvet és zenei előadót/albumot, majd írok hozzájuk egy rövid ajánlót. Úgy döntöttem, ezek mellé még egy egyéb kategóriát is beszorítok néha, mert eszembe jutott, hogy sok más dolog mellett esetleg ötleteket, recepteket és/vagy játékokat is megoszthatnék veletek, hátha majd valakinek pont az kelti fel az érdeklődését.

Amit még előre szeretnék bocsátani, hogy olyan dolgokat fogok ajánlani, amiket már én magam is kipróbáltam, láttam, olvastam, etc. Mindemellett fenntartom a lehetőségét, hogy nagy ritkán olyasmi is ide fog kerülni, amivel még csak szemezek, tehát nincs mögötte személyes tapasztalat, ezt viszont külön jelezni fogom nektek. Ennyit szerettem volna, remélem valamelyik ajánló elnyeri majd a tetszéseteket! :)

Csütörtökön voltoztunk a legjobb barátnőmmel és a barátommal. Fura egy nap volt, de többnyire jól éreztem magam, bár amikor hajnali háromkor visszakaptam a pénzemet  és leadtam a fesztiválkártyámat azért éreztem némi szomorúságot, hogy ismételten itt kell hagyjam a VOLT-ot csupán egy nap után. Jó nap volt, de közel sem elég. Még jóformán el sem kapott az az igazi fesztiválérzés és máris azon kaptam magam, hogy az egyetlen dolog, ami arra emlékeztet, hogy egyáltalán jelen voltam a VOLT-on az a jobb karomon búslakodó halványkék, gyűrött napijegy. Pedig egy évvel ezelőtt annyira biztos voltam benne, hogy mostanra végre egy igazi, bérletes karszalag fog fityegni a csuklómon... de úgy tűnik, ez még legalább egy évet várat magára.

Lényeg a lényeg, fél négy után nem sokkal már Sopron utcáit róttuk, az az jobban mondva idióta háromszögeket írtunk le a vasútállomás, a közeli Spar és a buszmegálló között. Vettünk sört meg mi a barátnőmmel ittünk egy Strongbow-t is, közben majdnem minden létező ismerőssel összefutottunk a boltban. Aztán döntésképtelenségünket jól bizonyítva képtelenek voltunk eldönteni, hogy busszal menjünk-e vagy gyalog vagy mi a szösz, annak ellenére hogy az előtte lévő napon már le lettem szavazva a buszozásos ötletemmel és számbeli fölény alapján a sétálás mellett döntöttünk. Aztán ebből busz lett, úgyhogy olyan 5-6 fele el is jutottunk a fesztivál területére.

Ott kicsit elváltak útjaink a barátommal, mert ő ment hogy találkozzon az egyik haverjával, mi meg a mi barátainkkal futottunk inkább össze. Ami egyébként rohadt vicces volt. Az egyik fiú osztálytársunk (akit többnyire kedvelek de útóbb kicsit megharagudtam rá, mert elég paraszt módjára viselkedett velünk) oldalán tűnt fel a barátnőnk és az ő régi barátnője, és én már abban a pillanatban jól szórakoztam, amikor a díszes társaság megállt előttünk és a fiú nagy boldogságában olyan félig rámesősen-átölelősen köszöntött, miután mi is összeölelkeztünk a barátnőnkkel. Olyan kedélyesen részeg volt, hogy ránézni is szórakoztató volt: még egy ismeretlen csávóhoz is odabújt, aki a földön próbálta kipihenni az alkohol fáradalmait, aztán meg olyan könnyedén rávettem, hogy vegyen mindannyiunknak egy korsó sört, hogy az lenyűgöző. Aztán még azt is megtudtuk a lányoktól, hogy együtt voltak Odett koncerten és őt felhívták a színpadra lassúzni. Videót is mutattak, amin szerintem örökkön örökké remekül fogok mulatni... egyszerűen fenomenális.

Iszogattunk egy kicsit aztán mi elindultunk Rise Againstre, ahol a barátomék is csatlakoztak hozzánk, igaz nem valami sokáig. Rám sózták minden cuccukat, hogy ők most mennek pogózni, én meg balfaszmód ácsorogtam a tömeg szélén, egyik kezemben sör, másikban a méregdrága RayBan szemüveg, amit hirtelen nem tudtam hova tenni, és pislogtam utánuk. Aztán a barátnőmmel megegyeztünk, hogy ha befejezem a sört, beljebb törekszünk, és így is lett. Nagyjából a 7-8. sorig sikerült beverekednük magunkat a tömeg közepére, de pont jó volt: a pogósok nem szedtek minket darabjainkra és a tömeg sem volt még olyan sűrű, hogy agyonnyomjon. A koncert egyébként eszméletlen jóra sikeredett, kikiabáltam a tüdőmet és a végére folyt rólam a víz, meg egy kicsit meg is könnyeztem az akusztikus részt (hiába, a Hero of War és a Swing Life Away mindig is a gyengéim voltak), utána viszont muszáj volt elrohannom a WC-re, szóval a barátnőmet és mindenkit hátrahagyva elbolyongtam odáig, és csak akkor realizálódott bennem a tény, hogy basszus, a barátom és a haverja minden cuccát a táskámban hagyta. Beleértve a telefonjukat is. Na itt idegbajos lettem és azonnal visszarohantam a nagyszínpadhoz, remélve, hogy ők sem távolodtak el túl messzire. Szerencsére gyorsan kiszúrtam őket, de az idegességem még nem múlt el, szóval miután kettesben maradtunk a barátommal kicsit lehordtam, aztán ő is engem és mindkettőnknek szuperjó kedve kerekedett hirtelenjében, de ahogy az nálam lenni szokott, az ilyen dühöngések meg haragtartások nagyjából fél-másfél óráig tartanak, és most is, kb. egy óra alatt feldolgoztam magamban a dolgokat és nagyjából mindent szépen a helyére is raktam, mire a barátnőm újra csatlakozott hozzánk.

Igazából már egy ideje meg akartam változtatni az oldal nevét, csak eddig nem találtam a megfelelőt, ami helyettesíthette volna. Szerettem az előzőt is, de már nem éreztem úgy, hogy igazán jelentene számomra valamit az a két szavacska, és valami sokkal tömörebbre, kifejezőbbre vágytam. Ma, ahogy újra elővettem a Bastille zenéjét, hogy felfrissítsem tudásomat a csütörtöki koncertre, megtaláltam a megfelelőt. Overjoyed. Jelenleg úgy érzem, hogy az életem olyan irányba halad, amerre szeretném, és ami jó is, sőt, annál sokkal több. Persze kisebb-nagyobb problémák azért még így is bőven akadnak és nekem is meg kell vívnom a saját csatáimat, de úgy érzem, hogy mindezek ellenére boldog vagyok. Ezért válaszottam ezt a szót, ezt az angol kifejezést, ami ráadásul nem feleltethető meg egyszerűen csak a boldogságnak: annál egy magasabb állapotot ír le, valami olyat, ahol az ember már szinte úgy érzi magát, hogy kicsordul belőle a boldogság. Vannak pillanatok, amikor én is így érzek.

Az életem most kiegyensúlyozott, teljes és boldog - ez nyilván jócskán nyomot hagy a blogomon is, így az Overjoyed már csak azért is helyes választásnak tűnt, mert így a blogomat látogatók sem kapnak hamis képet arról, ami itt várja őket. Ha valaki drámára, szenvedésre és tragikus küzdelmekre vágyik, az nem nálam fogja megtalálni mindazt, amit keres. Ez mostmár a blogom címéből is egyértelművé válik.

Remélem mindenki kellemesen töltötte a tavaszi szünetet és a húsvéti ünnepeket (ezt miért tesszük mindig többesbe? az élet nagy kérdései.), én igen, habár többnyire itthon döglöttem és semmi egetrengető nem történt velem. Csütörtökön meg pénteken a barátommal voltam - az első nap végre kivégeztük a Vikings második évadát is, másnap meg az az ostoba ötletem támadt, hogy társasozzunk. A Scrabble-nál még nem voltak akkora bajok, az első menetet megnyertem, a másodikat már nem, de nekem ez a barátságos döntetlen tökéletesen megfelelt, csak a barátom ragaszkodott ahhoz, hogy igazából ő nyert, mivel összesítve ő szerzett több pontot. Bullshit. Ez ott akkor is kijelentettem, és így kötöttünk ki a Catannál, ami egyébként nekem nagy kedvencem, és ami elvileg nem játszható két személlyel, de az internet emberei kreatívak és segítőkészek, szóval találtunk pöpec kis utasításokat, hogy hogyan játszunk ketten. Long story short, vesztettem. Kérdezzétek meg, hogy idegesítő-e, amikor a barátod fél órán keresztül vigyorog, mint valami őrült, és állandóan olyan megjegyzéseket tesz, aminek a csattanója az, hogy te vesztettél. A válasz egy határozott, bazinagy igen lenne. Az.

A lényegre térve, kedvem támadt egy kis ajánló megírásához, mert szeretem reklámozni a dolgokat amik elnyerik a tetszésemet, és mert mért ne. Lesz itt minden:  könyv, zene, és sorozat, de főleg sorozat, mivel a napokban megint visszatért sorozatkedvelő énem, akitől hajlamos vagyok hosszú-hosszú időkre búcsút venni, de eddig még mindig visszatért hozzám. Ezek a visszatérések meg általában elég intenzívre sikerülnek, és így történik, hogy hajlamos vagyok egy sorozatra két hét alatt teljesen ráfüggeni. Ahogy az történt most is.

SOROZAT // THE 100

Posztapokaliptikus tinidráma, ha úgy tetszik. Ennyi? Az első rész megnézése után mindenképp. Az első rész szar. Pocsék. Minősíthetetlen, úgy ahogy van, de tekintsünk erre mint egy ugródeszkára, csak gyorsan túl kell esni rajta, aztán bele kell vetni magunkat az izgalmak sűrűjébe. Engem maga az alapötlet, a történet fogott meg és igazából ez is tartott meg - nem mondom, hogy hihetetlenül újszerű, de mindenképp különleges és jócskán tartogat meglepetéseket. A részek izgalmasak, pörgősek, a szereplők meglepően jól kidolgozottak, igazi, emberi mélységeket kapnak, és végig igazi, emberi problémákkal küzdenek. Logikailag persze lehet buktatókat keresni, de ezek korántsem akkorák, hogy zavarják a sztori menetét és a sorozat élvezését. Én személy szerint teljesen beleszerettem a The 100 világába, imádtam mind a két évadot, két hét alatt végeztem is vele. Ajánlani legszívesebben mindenkinek ajánlanám, de leginkább azok fogják élvezni, akik szeretik az izgalmas, fordulatos történeteket posztapokaliptikus környezetben. és azok a nagyon badass női karakterek, óistenem.

ZENE // AWOLNATION - RUN

Eme aprócska együttes második albumáról lenne szó, amibe én első hallásra beleszerettem, annyira tökéletes lett. A RUN nemrég jött ki és összesen tizennégy dalt számol, mindegyik kicsit másabb, kicsit eltérőbb, mint a többi, de mindegyik Awolnation és ez mindegyiken érződik is. Hál' istennek. Imádom a srácok stílusát, az elektronikus vonulat tökéletesen simul a kicsit keményebb, rockosabb társába, márpedig a RUNba végig tökéletesen vegyül a kettő. A dalszövegekről annyira nem tudok nyilatkozni, azok is egészen jók, de az is tény, hogy nem pont a szövegeik miatt szerettem bele az együttesbe. Szerintem náluk a hangzás, a dal hangulata és az az érzet, amit ezek keltenek benned az igazi érték. Ha még nem hallottál róluk vagy éppenséggel nem volt szerencséd az új albumhoz, irány a youtube! 
Kedvenc számok: RUN, Like People Like Plastic, Fat Face

KÖNYV // A SZÉTHULLOTT BIRODALOM TRILÓGIA

Mark Lawrence trilógiája első ránézésre nem több, mint egy újabb középkori fantasy jó sok öldökléssel, kegyetlenkedéssel és erőszakkal, pedig ha az ember elkezdi olvasni, akkor szép lassacskán rájön, hogy itt azért többről van szó és a történet nem olyan egyszerű, mint ahogy azt első blikkre megsaccolta. A világ, ahol főhősünk, az amúgy elképesztően fiatal Jorg Ancrath küzd hol épp ezért, hol meg azért (de úgy általánosságba azért, hogy elfoglalhassa az Aranytrónt), nem egyszerűen egy kicsit átgondolt középkor. Van itt egy elég nagy csavar, amit inkább nem lövök le senkinek, hátha valakinek megjön a kedve elolvasni a könyveket. Már csak ezért is érdemes elolvasni, hiszen ilyen történettel nem mindennap találkozik az ember fia - főleg, hogy ez a trilógia a pörgősebb, fordulatosabb fajtából van, sok akcióra és öldöklésre kiélezve. Nem mondhatni, hogy ez egy lassú folyású, mély gondolatokat ébresztő regény, ahol a szereplők és az olvasó egyaránt sokat mereng, de az tény, hogy izgalmasnak fenemód izgalmas. A történet jól van felépítve, a karakterek is érdekesek, és Lawrence írásmódja felettébb igényes, minden tekintetben élvezhető, egyedüli hátulütője a dolognak talán csak annyi, hogy bizony elég sok kegyetlenséget találni benne. Viszont akinek ezt beveszi a gyomra (és higgyétek el, ha az enyém bevette, akkor a tiétek is be fogja)  annak jószívvel ajánlanám ezt a trilógiát. Szórakozásnak, kikapcsolódásnak elsőrangú.

+ SOROZAT // VIKINGS

Mikor először hallottam arról, hogy a History csinál egy vikingekről szóló sorozatot, jót nevettem a dolgon. Sziklaszilárd meggyőződésem volt, hogy ez valami erősen ismeretterjesztő szagú, nagyon történelmi próbálkozás lesz, néhol felbukkanó, silány és teljességgel kiszámítható történetszállal na meg persze nevetségesen rossz díszlettel, jelmezekkel és nulla látványvilággal. Na hát most a Vikings mindennek a szöges ellentéte. Leesett az állam, hogy a History össze tudott hozni egy ilyen összetett, lenyűgözően szép és lebilincselő, magával ragadó sorozatot. Hogy mi a jó benne? Minden. Megfelelő mértékben történelmi, drámai, izgalmas és hátborzongató. A soundtrack egyszerűen tökéletes, a színészek tökéletesek, a karakterek tökéletesek, a történet sem hagy maga után kivetni valót. A legjobb persze az a mítikus, sötét hangulat, ami sokszor ellepi a sorozatot és az embernek kedve támad tőle Odinnak áldoznia a legszebb tehenét. Egyszóval remekül visszaadja a vikinglét milyenségét és jól megfesti az akkori kort, mindezt úgy, hogy még fenn is tartja a nézők érdeklődését. Csak meghajolni tudok a History zsenialitása előtt.

Csomó olyan embert ismerek, akit ha megkérdezek, hogy milyen magyar zenét hallgat vagy ki a kedvenc magyar előadója, akkor szépen elintéz egy lesajnáló pillantással és egy gyúnyos kis kacajjal. Mintha lenne olyan, mondják. Mostanában csak Fluórok meg VV Zsófikák és SP-k vannak, meg kicsi legók. Én erre csak azt tudom válaszolni, hogy ha a VIVÁ-n keresed a normális magyar zenét, akkor tényleg csak a legaljával fogsz találkozni. (Többnyire.) Van ám még a földön színvonalas, értelmes és élvezhető magyar zene, csak jól el vannak bújva a sok szenny és mocsok alatt. Mondjuk a Petőfi rádió próbálja rendesen promotálni őket és általában igyekeznek minőségi magyar zenét is játszani a mainstream számok mellett, szóval én meg ezúton is szeretném promotálni a Petőfit, mert véleményem szerint ez a legjobb magyar rádió.
Visszatérve a magyar zenére, ez a post most nem azt fogja taglalni, hogy milyenek a mai zeneipari viszonyok drága kis hazánkban és hogy az emberek manapság miért vevők a szemétre, ez csak egy egyszerű ajánló lesz tőlem nektek. Valószínűleg tartom, hogy nem fogok olyan sok újdonságot mondani/mutatni nektek, mert azért nem én szartam a spanyol viaszt, de azért hátha megismertetlek benneteket valami újjal is. Most meglátjuk.

30Y

Hát ezzel nem hiszem, hogy messzire mentem volna. Hál' istennek (vagyis hát reméljük, hogy hál' istennek) a 30Y kezd egyre felkapottabb és elismertebb lenni, szóval szerintem mindenki ismer tőlük legalább egy számot, még akkor is, ha nem tudja, hogy az az övéké. Ők egyébként egy 2000-ben alakult pécsi alternatív rockegyüttes, és nagyon, de nagyon jók. Kicsit sajnálom is, hogy magyarnak rendelte őket a sors, mert külföldön egészen biztos, hogy nagyobb karriert futnának be, de ugyanakkor egyáltalán nem sajnálom, hogy magyarok, mert ahogy bánnak ezzel a mi csodálatos anyanyelvünkkel, hát az fenomenális, és én hiszem, hogy más nyelven megkopna a gondolataik szépsége, vagy ki sem tudnák őket igazán fejezni. Szóval igen. Rohadt jók. Mást nem is igen akarok mondani, mondják meg helyettem ők:

„a 30Y pécsi. a buszjárat, amiről a nevét kölcsönözte szombathelyi, de már pécsen is van ilyen. a 30-as buszjárat módosított útvonalán jár. nem érdemes bliccelni. a beckek tesók, a papa meg az ádi zenészek, de lehetne fordítva is. senki se kalauz. mindegyik ugyanabban hisz. az életnek előre. háttal a halálnak.”