Épp az athéni demokráciát meg az USA kialakulását kéne tanulnom, mert olyan öt perce tudtam meg, hogy holnap felelünk ebből a két tételből, de arra játszok, hogy holnap majd úgyis lesz időm megtanulni őket se, meg aztán még azután is van nap, hogy ezt a bejegyzést megírom ide. Borzasztó ember vagyok, tudom. De inkább elnyomom magamban ezt a tudatot, mert máskülönben elkezdenék hangosan sikítani, amiért ennyire haszontalan és lusta vagyok. Hagyjuk is ezt a témát.

Pénteken ugye koncerten voltunk pár barátommal, és azt kell hogy mondjam, meglepően jó volt. Tényleg rég szórakoztam ilyen jól, az utolsó amire vissza tudok emlékezni az a Szilveszter volt. Mindkét koncert szuper volt, bár én az Esti Kornélt lényegesen jobban élveztem, mint az Elefántot - azt hiszem ez nem csoda, ha az egyik előadónak szinte az összes számát ismeri, míg a másiktól nagyjából három dallal van tisztában -, de már csak a barátnőmért is megérte ott lenni, öröm volt látni, hogy mennyire élvezi és szereti a koncertet. Még egy dobverőt meg egy setlistet is szerzett, az utóbbit pedig nekem is adta, egyem a szívét. Hajnali négyig maradtunk egyébként, az első vonattal mentünk haza, de én tényleg alig voltam fáradt, még meg is lepődtem magamon, hogy milyen jól vagyok.

Na már most ez eltartott egészen addig, amíg hat órával később fel nem keltem az ágyból - borzasztó fejfájással és émelygéssel, természetesen. Nem tudom miért reméltem, hogy ezt most megúszom. Talán azért, mert  én alapjáraton nem szoktam nagyon másnapos lenni, de úgy fél éve-éve valami bekattant, és azóta mindegy, hogy milyen keveset iszom, én akkor is mocsok szarul leszek másnap. Már elnézést a kifejezésért. Lényeg a lényeg, egész nap hősiesen szenvedtem és szó szerint semmire sem voltam jó. Hiába ittam literszámra a vizet, hiába feküdtem egész nap. Csak vasárnapra sikerült összeszednem magam.

Mondjuk a jóvilág nem tartott sokáig, mert keddre borzasztó torokfájással ébredtem, az orromból meg ömlött a Niagara. Mondom mi a fene. Igen, hétfő reggel a tizenkét fokban sikerült megfázzak, mert én ostoba azt hittem, hogy áprilisban már büntetlenül hagyhatom el a házat egy szál pulcsiban, de persze nem. Persze, hogy mocskosul fújt a szél, és persze, hogy húsz percet vártam a buszomra. Az én zéró immunrendszeremnek ez instant megfázás.

Úgyhogy kedden megittam vagy húsz bögre teát, megírtam (félig) két matek érettségit (az kitesz egyet, nem?), úgy tettem, mintha figyelnék biosz előkészítőn (bár nem erőltettem meg magam túlságosan, lekötött a haldoklás), aztán húztam haza. Még egy óráig feltételeztem magamról, hogy jól vagyok és olvasgattam a kidolgozott követelményrendszeremet, aztán feladtam és szenvedtem tovább. Ma reggel is elég szarul voltam, de délutánra valahogy sikerült túllendülnöm a nehezén, mostmár csak olyan, mintha durva allergiában haldokolnék. Reményeim szerint ez a héten még enyhülni fog, addig is fogom magam és felvásárolom a helyi Tesco zsebkendőkészletét. 

Csütörtökön voltoztunk a legjobb barátnőmmel és a barátommal. Fura egy nap volt, de többnyire jól éreztem magam, bár amikor hajnali háromkor visszakaptam a pénzemet  és leadtam a fesztiválkártyámat azért éreztem némi szomorúságot, hogy ismételten itt kell hagyjam a VOLT-ot csupán egy nap után. Jó nap volt, de közel sem elég. Még jóformán el sem kapott az az igazi fesztiválérzés és máris azon kaptam magam, hogy az egyetlen dolog, ami arra emlékeztet, hogy egyáltalán jelen voltam a VOLT-on az a jobb karomon búslakodó halványkék, gyűrött napijegy. Pedig egy évvel ezelőtt annyira biztos voltam benne, hogy mostanra végre egy igazi, bérletes karszalag fog fityegni a csuklómon... de úgy tűnik, ez még legalább egy évet várat magára.

Lényeg a lényeg, fél négy után nem sokkal már Sopron utcáit róttuk, az az jobban mondva idióta háromszögeket írtunk le a vasútállomás, a közeli Spar és a buszmegálló között. Vettünk sört meg mi a barátnőmmel ittünk egy Strongbow-t is, közben majdnem minden létező ismerőssel összefutottunk a boltban. Aztán döntésképtelenségünket jól bizonyítva képtelenek voltunk eldönteni, hogy busszal menjünk-e vagy gyalog vagy mi a szösz, annak ellenére hogy az előtte lévő napon már le lettem szavazva a buszozásos ötletemmel és számbeli fölény alapján a sétálás mellett döntöttünk. Aztán ebből busz lett, úgyhogy olyan 5-6 fele el is jutottunk a fesztivál területére.

Ott kicsit elváltak útjaink a barátommal, mert ő ment hogy találkozzon az egyik haverjával, mi meg a mi barátainkkal futottunk inkább össze. Ami egyébként rohadt vicces volt. Az egyik fiú osztálytársunk (akit többnyire kedvelek de útóbb kicsit megharagudtam rá, mert elég paraszt módjára viselkedett velünk) oldalán tűnt fel a barátnőnk és az ő régi barátnője, és én már abban a pillanatban jól szórakoztam, amikor a díszes társaság megállt előttünk és a fiú nagy boldogságában olyan félig rámesősen-átölelősen köszöntött, miután mi is összeölelkeztünk a barátnőnkkel. Olyan kedélyesen részeg volt, hogy ránézni is szórakoztató volt: még egy ismeretlen csávóhoz is odabújt, aki a földön próbálta kipihenni az alkohol fáradalmait, aztán meg olyan könnyedén rávettem, hogy vegyen mindannyiunknak egy korsó sört, hogy az lenyűgöző. Aztán még azt is megtudtuk a lányoktól, hogy együtt voltak Odett koncerten és őt felhívták a színpadra lassúzni. Videót is mutattak, amin szerintem örökkön örökké remekül fogok mulatni... egyszerűen fenomenális.

Iszogattunk egy kicsit aztán mi elindultunk Rise Againstre, ahol a barátomék is csatlakoztak hozzánk, igaz nem valami sokáig. Rám sózták minden cuccukat, hogy ők most mennek pogózni, én meg balfaszmód ácsorogtam a tömeg szélén, egyik kezemben sör, másikban a méregdrága RayBan szemüveg, amit hirtelen nem tudtam hova tenni, és pislogtam utánuk. Aztán a barátnőmmel megegyeztünk, hogy ha befejezem a sört, beljebb törekszünk, és így is lett. Nagyjából a 7-8. sorig sikerült beverekednük magunkat a tömeg közepére, de pont jó volt: a pogósok nem szedtek minket darabjainkra és a tömeg sem volt még olyan sűrű, hogy agyonnyomjon. A koncert egyébként eszméletlen jóra sikeredett, kikiabáltam a tüdőmet és a végére folyt rólam a víz, meg egy kicsit meg is könnyeztem az akusztikus részt (hiába, a Hero of War és a Swing Life Away mindig is a gyengéim voltak), utána viszont muszáj volt elrohannom a WC-re, szóval a barátnőmet és mindenkit hátrahagyva elbolyongtam odáig, és csak akkor realizálódott bennem a tény, hogy basszus, a barátom és a haverja minden cuccát a táskámban hagyta. Beleértve a telefonjukat is. Na itt idegbajos lettem és azonnal visszarohantam a nagyszínpadhoz, remélve, hogy ők sem távolodtak el túl messzire. Szerencsére gyorsan kiszúrtam őket, de az idegességem még nem múlt el, szóval miután kettesben maradtunk a barátommal kicsit lehordtam, aztán ő is engem és mindkettőnknek szuperjó kedve kerekedett hirtelenjében, de ahogy az nálam lenni szokott, az ilyen dühöngések meg haragtartások nagyjából fél-másfél óráig tartanak, és most is, kb. egy óra alatt feldolgoztam magamban a dolgokat és nagyjából mindent szépen a helyére is raktam, mire a barátnőm újra csatlakozott hozzánk.

Ez a hétvége egy összefolyó, végenincs hullámvasút volt, a legszarabbik fajtából. A péntek reggel olyan messze van tőlem, mintha nem is tegnapelőtt lett volna, hanem két évtizeddel korábban. Az iskolában mi szerveztük a gólyáknak az ez évi várjátékokat, ami adatok szintjén 26 órás non-stop ébrenlétet jelent, instant ingerültséget, és délután háromig tartó alvást. Tegnap este meg 30Y koncert volt a városban, úgyhogy fél hétre már mehettünk is vissza. Gondolhatjátok, mennyi életkedvem volt, főleg, hogy rohadtul kínlódtam, mert van valami csodaszép seb a szám belső részén, ami cseszettül tud fájni, úgyhogy az este folyamán többször éreztem úgy, hogy inkább öljetek meg, csak ne érezzem. De mindegy. Én is meg a többiek is nagyon vártuk ezt a koncertet, a 30Y egyáltalán nem szokott felénk járni, szóval ki kellett használni az alkalmat, még akkor is, ha mosott szarok voltunk. Két barátnőmmel buszoztam be, de a Viki gyorsan levált rólunk, mert ő meg a barátja nem akartak beülni velünk inni valamit valahol, nekem viszont nagyon szükségem volt rá, úgyhogy a Nikivel meg is valósítottuk ezt a dolgot. Gyakorlatilag a Lillára vártunk, amúgy meg egy jó bő óra múlva szólt, hogy mi már nem fogunk összetalálkozni, mert ők csak a koncertre jönnek, szóval majd  ott látjuk egymást. Mindegy, akkor még egész jól szórakoztam, ittunk egy Fütyülőst meg én két Heinekent is, aztán úgy döntöttünk, ideje átsétálnunk a koncert helyszínére. Hát. Amúgy sem tájékozódom túl jól abban a városban, meg a barátnőm sem igazán, enyhén spiccesen és sötétben meg aztán még inkább. Egy órát bolyongtunk. Szabályosan végigrohantunk az egész városon, hídról le, hírdra fel, de valahogy mindig elcsesztük, és sosem a megfelelő hídon mentünk át, úgyhogy a végén a Viki barátja jött ki elénk, aki szépen elvezetett minket oda, ahova kellett. Ebből (?) aztán valahogy vita alakult ki a Viki és közte, és még mielőtt megoldódhatott volna, elkezdődött a koncert, szóval mi bementünk, otthagytuk őket kint, hogy majd csak utánunk jönnek. A Viki jött is, aztán leordította a fejünket, hogy ez a mi hibánk (???), és onnantól kezdve úgy voltam vele, hogy leszarom, mi a problémája, mert ehhez nekünk az ég világon semmi közünk nem volt (ezt később ő is beismerte, bocsánatot is kért érte). Olyan tíz magasságában kezdődött el végül a koncert, addigra már kicsit elkedvtelenedtem. Kezdtem megint érezni a fáradtságot, meg fájt mindenem, és a tetejében még az is ott volt, hogy írtam a barátomnak, aki amúgy nem jött el, mert nem szereti a 30Y-t, hogy mindjárt kezdődik, ő meg azt írta vissza, hogy szép lassan de biztosan részegedik. Szenzációs. Alapból nincs bajom azzal, hogyha a barátaival bulizik, mert csinálja csak, nekem abba semmi beleszólásom nincs, nem is akarom megmondani neki, hogy mit meg hogyan csináljon, csak az a baj, hogy viszonylag sokszor előfordul az ilyen, én meg ugye nem tudom leküzdeni azt a minimális kis aggodalmat ami ilyenkor bennem van, és ami pont elég ahhoz, hogy nyugtalanul aludjak, azt várva, hogy mikor ír. Tulajdonképpen csúnya ezt így bevallanai, de egy kicsit még örültem is, hogy fordított a helyzet, hogy végre én megyek el egyedül bulizni, és most ő fog aggódni értem, erre tessék. Kétlem, hogy halálra izgulta volna magát miattam. De mindegy. A koncert alapból elég rossz élményt hagyott bennem, mert nagyon pici helyen volt megtartva, túl sok ember számára, és ahol én álltam, ott brutális tömegnyomor alakult ki, de ez még nem is lett volna olyan vészes, csak aztán jöttek a seggrészeg csávók, akik azt sem tudták magukról, hogy hol vannak, és percek alatt elfajultak a dolgok. A harmadik sorban álltam, de többször felkenődtem az első sorba, a színpad széléhez, mindeközben nem volt levegő, és úgy csorgott rajtam az izzadtság (másoké és a sajátomé egyaránt), hogy azt hittem, megőrülök. Az egyik nagyon részeg fiúval el is kezdtem kiabálni, nagyon ideges lettem. Tényleg csak egy kicsi választott el attól, hogy ne ráncigáljam ki a tömegből, de tudtam, hogy akkor nem tudnék visszajutni oda, ahol akkor álltam, szóval inkább hagytam a fenébe, és megpróbáltam élvezni a koncertet. Azt hiszem olyan bő fél órán keresztül töretlenül próbálkoztam, aztán egy ponton túl elszakadt a cérna, és kiverekedtem magamat a tömegből. Utána úgy néztem ki, mint akit darabjaira szedtek, a hajam a hátamra tapadt, a pólóm a mellkasomra, folyt rólam a víz. Többet nem is mentem vissza a tömegbe, bár intenzíven aggódtam a Nikiért, aki végig ott maradt a koncerten. Vikiék kijöttek velem, aztán úgy volt, elmennek valamerre inni egy limonádét, de gondolom látták rajtam, mennyire ideges, frusztrált és lehangolt vagyok, szóval leültek velem valami bűnronda zöld kanapéra, és együtt megvártuk a koncert végét. Miután a Niki előkerült, elmentünk a Fecskébe, de ott meg csak annyi történt, hogy hajnali egyig eldideregtünk a teraszon, én általában teljes kussban, mert addigra annyira fáradt voltam és annyira fájt az a seb a számban, hogy katatón állapotba kerültem és csak haza akartam jutni végre. Kettőkor értem haza, azonnal bevágtam magam az ágyba, azzal a szándékkal, hogy mindent leszarok, én itt most végigalszom az egész vasárnapot, hagyjatok békén.