Így, hogy végre letudtam a nehezét, és a mai nappal az emelt biosz is a hátam mögé került, úgy érzem, hogy az elkövetkező hetekben több szabadidőm lesz, mint eddig. Ma és holnap biztos, hogy nem csinálok semmi érdemlegeset, esetleg elmegyek moziba a lányokkal, de hogy tanulni nem fogok az biztos. Úgyhogy úgy döntöttem, összeszedek pár filmet, amikről az elmúlt években sajnos lemaradtam, pedig szerettem volna őket megnézni. Félig-meddig ajánlónak terveztem a bejegyzést, mert ugyan ezek közül egyetlen filmet sem láttam még, de talán egy rövid bemutatóval a ti kedveteket is meghozhatom valamelyikhez. Ha meg nem, hát akkor legalább végre összegyűjtöttem egy helyre az összes olyan filmet, amit meg szeretnék nézni. Lássuk is! :)

Macbeth // 113 perc, dráma
trailer

Shakespeare legsötétebb, legtragikusabb és legerőteljesebb drámája a XI. századi Skóciában játszódik, főszereplői az elmúlt 400 év alatt a gátlástalan hatalomvágy szimbólumává váltak. Macbeth jóslatot kap, hogy ő lesz Cawdor thánja, majd Skócia uralkodója. Eleinte nem hisz a jóslatnak, de miután Duncan király előlépteti hősiességéért, ő ráérez a hatalom ízére. Macbethnek a király iránti hűségét végül legyőzi Lady Macbeth unszolása, a férfi megöli a királyt és ő kerül a trónra. A véres tett persze továbbiakat von maga után, Macbeth és felesége pedig egyre mélyebbre merül a hatalom megtartásáért folytatott harcban. 

The Stanford Prison Experiment // 122 perc, dráma
trailer

Talán mindenki számára ismert a stanfordi börtönkísérlet, amit 1971-ben végeztek el a Stanford Egyetemen. Ez a film nem az első a nemében, előtte már többször is feldolgozták az esetet, de én valamiért szeretek minnél frissebb filmeket nézni, szóval gond nélkül a 2015-ös változat mellett döntöttem. Dióhéjban egy pszichológiai kísérletről szól, amit önkéntes diákokkal folytattak, és ami azt vizsgálta, miként befolyásolja az ember viselkedését a fogság. Spoiler alert: elég durván. Régről meg akartam nézni ezt a filmet (még olyan régről, hogy akkor ez a verzió még nem is létezett), mert egyrészt érdekelt, másrészt pszichológiára készülőként talán illene ismernem. 

The Martian // 144 perc, sci-fi, dráma
trailer

Experimenter // 98 perc, dráma

The Imitation Game // 114 perc, dráma

Spotlight // 129 perc, dráma

A helyzet az, hogy egész hétvégén csak bioszkönyveket láttam magam előtt, szóval úgy döntöttem kikapcsolódásként megengedek magamnak egy röpke álmodozást, és összeírom azokat a dolgokat, amiket az érettségi vizsgák után szeretnék megtenni - lehetőleg minnél előbb és mindenképp még a nyáron. Mondjuk az kérdéses, hogy mikor is lesz ezekre pontosan időm. Szigorúan véve az érettségik szóbeli része június közepéig lemegy, utána pedig már nem igazán tehetek mást az izguláson kívül, addig viszont nem hiszem, hogy a listáról sok mindent kipipálok majd. No de sebaj, eljön majd az én időm is.

» megvenni és elolvasni egy könyvet

A minap tudatosult bennem, hogy nagyjából fél éve nem olvastam a saját szórakoztatásomra. Könyvet meg még ennél is régebben vettem magamnak. Bele se merek gondolni, hogy mikor  volt az utolsó alkalom, amikor megfogtam egy nekem tetsző könyvet az Alexandrában vagy bárhol máshol és odavittem a pulthoz, hogy ezt szeretném megvenni. És nem ajándékba, nem az egyik barátnőmnek vagy épp a barátomnak, hanem magamnak. Szóval igen. Amint végzek a szóbelikkel megajándékozom magam egy könyvvel. Aztán elolvasom azt. Meg azt a három másik könyvet is, amit anno félbehagytam. 

» együtt lustálkodni a barátommal

Valami hasonló talán megvalósul jövő hétvégén, mivel hivatalos vagyok a nagycsaládos pünkösdi összejövetelükre, és akkor már túl leszünk a biosz emelten (ő még a kémián is), szóval csak minimális lelkiismeret-furdalásom lesz, ha ott alszok náluk és két teljes napot kihagyok a szóbelikre való felkészülésből. De valószínűnek tartom, hogy akkor azért majd kell aktívkodnunk, elvégre vendégség lesz, vagy mi a fene. Szóval nem lesz igazi lustálkodós nap, az még várat magára, de legalább két hónap után először újra együtt aludhatunk. God bless. 

» világot látni

Eredetileg ezen a nyáron fesztiválozásra készültem, de aztán a VOLT fellépői nem hoztak eléggé lázba egy bérlet megvételéhez, a Sziget meg teljesen más világ és rohadt drága is, szóval a fesztiválozás számomra idén kimarad a nyárból, bár fene tudja. Még alakul. Amiből viszont nem engedek, az az utazás. Barátokkal vagy csak a párommal, mindkettő jó lenne, de az igazat megvallva én nem az ország határain belül gondolkodom. Horvátország, Spanyolország vagy Olaszország - valami ilyesmi az álmom. Csakhogy a baráti körömből páran elég pesszimisták ezzel kapcsolatban, szóval nem tudom, hova jutunk el. De számomra elég illúzióromboló lenne, ha a nagybetűs életet úgy kezdeném meg, hogy eltöltök egy hetet a Balatonon. Jó lenne az is, és biztos fergeteges buli lenne a barátaimmal, de azért ezt már négy éve is megcsináltuk, szóval szerintem nincs semmiféle izgalom/kihívás/újdonság a dologban.

» kipróbálni pár új receptet

Biztos nektek is tele van a Facebook oldalatok a Buzzfeed meg a Tasty ínycsiklandóbbnál ínycsiklandóbb ételkölteményeivel és annak receptjeivel, legalábbis nekem tele van (mea culpa). Újabban bűnös élvezetté nőtte ki magát az, hogy ezeket mindig megnézem és amelyik elnyeri a tetszésemet - na meg amelyikről azt gondolom, hogy nem haladja meg túlságosan a képességeimet -, azokat elküldöm magamnak üzenetben, hogy majd később, ha lesz időm, akkor elő tudjam őket venni. Már nagyon sok ilyen van a tarsolyomban, szóval ideje lenne párat kipróbálni belőlük. 

» új élményeket szerezni

Ez mondjuk elég tág fogalom, de például évek óta vágyok kipróbálni olyan dolgokat, amikehez még sosem volt szerencsém, annak ellenére, hogy szerintem elég triviális dolgok - illetve hát könnyen ki lehet őket próbálni, lehetőség akad rá bőven. Szóval ilyen a paintballozás, a wakeboardozás, a gokartozás, falmászás és a lézerharc. Jelenleg ezek állnak a listámon, de ezernyi más dolog is van, amiben kipróbálnám magamat, csak azok nem ilyen elérhetőek. Meg aztán ott vannak azok is, amiket egyébként már próbáltam, szóval nem lenne teljesen új élmény, de szeretném őket feleleveníteni. Ilyen például a lovaglás. 

Nektek mik a terveitek a nyárra? :)

Kicsit már olyan, mintha nem lenne életem, hogy így konkrétan minden bejegyzésem "iskola" címkével van ellátva és nem szól másról, mint... nos, az iskoláról. Arról nem is beszélve, hogy ez ennek ellenére olyan jól visszaadja az elmúlt másfél hónapot az életemből, hogy az egyenesen demotiváló. Hevesen tagadom mindenki előtt, és utálom is más szájából hallani, de tény, hogy újabban... nem nagyon van életem. Kész, kimondtam.

Ez az igazság - az a fránya érettségi, tudjátok, az van. Mostmár azért nincs sok hátra, de a neheze még előttem van: szerdán egy emelt biosz, aztán a szóbelik. És tudom, hogy a szóbeli egyszerű, meg az már semmiség, de én egyszerűen utálok szóban felelni. Egyszerűen akkora nyomást és megfelelési kényszert helyez rám a tudat, hogy húsz másik ember fogja hallani, amit mondok (vagy épp nem mondok), hogy néha legszívesebben kifutnék a világból. De aztán emlékeztetem magam, hogy kell a pont, veszek egy nagy levegőt, aztán gondolatban kifutok a világból. Fizikálisan meg maradok a bioszkönyvem és a tételeim felett. Újabban nagyon izgalmas az életem, ja.

Egyébként ha már érettségi: azért beszámolnék arról, hogy mi hogy ment, bár nem akarok semmit sem előre elkiabálni. A hétfői magyart én nagyon könnyűnek tartottam, a szövegértés elég fair volt, nem kérdeztek baromságokat, a szövegalkotásnál meg úgy megörültem a Tamási Áron novellának, hogy azonnal elvetettem az érvelés lehetőségét. Pedig én komolyan arra készültem, hogy azt fogom választani. Aztán ez a novella meg a népmesék világa annyira egyszerűnek, tisztának tűnt nekem, hogy muszáj volt emellett döntenem. Abszolút nem bántam meg, én reménykedem a jó pontokban. 80-90% között várok valamilyen értéket.

A matek az szar volt, de hát nem is számítottam sokkal jobbra, csak azért mégis. Egyedül a kombinatórikát és a valószínűség számítást nem vágom, de azt nagyon, erre nem telepakolják azzal? Dehogynem. Meg azért is mérges vagyok magamra, hogy nem tudok feladatokat értelmezni és ezért felesleges időt meg energiát ölök valami olyasmibe, amibe nem kéne, mert rohadtul nem az a feladat, amit én hiszek. És a legidegesítőbb az, hogy az egész olyan egyszerű volt, csak nem értettem, hogy mit akarnak tőlem. Hát baszki. Ne is beszéljünk inkább róla. Kiszázalékoltam, 73% tuti megvan, lejjebb nem hiszem, hogy megyek.

A történelem szintén jó volt, a kiskérdések se nehezebbek se könnyebbek nem voltak szerintem, mint az elmúlt év kérdései: most is voltak röhejesen egyértelműek és szivatósak, de meg lehetett oldani a dolgot. Hibátlan az nem lesz, mert pár dolgot elcsesztem, de nem vészes. Az esszék meg álomjók voltak. Károly Róbert, Rákosi meg felvilágosodás. Az utóbbi kicsit nyögvenyelős volt azért, de talán sikerült valamit összekaparnom. 85% körül jó lenne lenni.

Egy hete pénteken amúgy meg elballagtam, egész szép volt az ünnepély, bár vitathatatlanul az volt a legmeghatóbb része, amikor a barátnőimmel átadtuk egymásnak a tablóképeinket. Mindannyian írtunk egy kis személyes üzenetet a hátára, és szerintem mindegyik nagyon szívhez szólóra sikeredett, imádom őket. :) Most itt fekszenek mellettem az íróasztalon, de amint lesz időm és kapacitásom, szerzek nekik valami szép, jól látható helyet. Mert teljességgel megérdemlik.
A ballagási képek egyébként borzasztóak lettek, alig pár használható van, fáj is értük a szívem. Ez egy szép pillanat volt az életemben, amire szeretnék majd sokáig emlékezni, erre a szüleimmel nagyjából két képem van, és persze mindegyiken idiótán nézek ki. Hasonló a helyzet a barátommal. Vele konkrétan két képem készült, ami használható lenne, csak az egyiken nem néz a kamerába, a másikon meg én valami ritka idióta dolgot csinálok a számmal. Csücsörítek, de ilyen hülyén, le sem tudom írni, hogyan. Rémesen fura. Sajnálom a körülöttem élőket, ha gyakran nézek ki így. 

Állj meg, kérlek, egy pillanatra! Ne, most ne siess. Tudom, hogy félsz, hogy elkésel - elvégre ez az első napod a gimiben, a nagyvárosban, oda pedig busszal kell menni, és mi lesz, ha az elkésik vagy nem ér be? Meg különben is, jobb félni, mint megijedni. Persze idővel megtanulod, hogy elég a hét óra tizenhármast elérni az utolsó percben, a sofőr amúgy is siet és kevés a megálló, egyszóval kényelmesen beérsz. Én ezt már tudom. Úgyhogy higgy nekem, most még igenis van rám egy perced. Hát állj meg.

Állj meg, mondani szeretnék valamit. Nem lesz hosszú, ígérem. Időben oda fogsz érni az osztályterembe, és leülhetsz majd az egyetlen barátnőd mellé, aki mint ahogy eddig is, úgy most is a sorstársad, és majd ketten hallgathatjátok az osztályfőnököt, hogy mikor merre és persze hogyan. De addig is, szeretnék mondani valamit. Hogy jótanács lesz-e, vagy egyszerű üzenet, nem tudom, te majd eldöntöd. Én csak mondom, mert úgy érzem, mondanom kell.

Először is, tudnod kell, hogy hat év az hat év. Soknak tűnik talán - de hidd el, innen a másik végéről már igazán nem érződik annak. Pontosan ki lehet számolni, hogy hány nap és hány óra... ilyen véges ez az egész. Tudom, hogy nem hiszed, mert én voltam az, aki nem hitte. Hat év! Akár a végtelenség szinonímája vagy az örökkévalóság testvére. Beláthatatlan idő.

Csak hát a helyzet, hogy visszafelé minden belátható. Én is látlak most, meg egy év múlva, és öt év múlva is, egyszerre látlak téged visszamenőleg minden egyes napon, és így arra szeretnélek kérni, hogy éld meg ezt a hat évet. Vésd az eszedbe a szép pillanatokat és az érzéseket, amiket azok kiváltanak belőled. Aztán vésd az eszedbe a rosszabb napokat is,  méginkább pedig azt, hogy valaki vagy valami felvidít, és légy hálás értük. Jó helyen vagy. Jó helyen leszel. 

És kérlek, ne aggódj azon, hogy senkit sem ismersz. Hát mi van abban? Majd idővel megismered őket, aztán szépen rájössz, hogy ki az, aki barát, és ki az aki nem. Ne siettesd! A jó dolgokhoz idő kell, és a barátaid a legjobb dolgok közé fognak tartozni, ami valaha is történt veled. Várj rájuk. Adj nekik időt, és adj magadnak is, aztán szeresd őket a szíved legmélyéről. Nem lesz nehéz, ne aggódj.

Azon se aggódj, hogy nem kellesz senkinek. Tudom, még fogalmad sincs, miről beszélek - és ne haragudj, hogy csak így előhuzakodom vele, de ez is te leszel, ez a gondolat, hogy az életedben nincs szerelem, és a félelem, hogy talán nem is lesz soha, így hát tudnod kell róla. Először is, az egész egy nagy butaság. Sokmindenkinek kellesz és fogsz még kelleni, persze nem mindig úgy, ahogyan azt te szeretnéd, de nincs miért ezen rágódnod. Teljesen felesleges. Kellesz te valakinek - és pontosan úgy, ahogy te azt szeretnéd -, csak még nem tud róla. Igazából, ha pontos akarok lenni, még rólad se tud.

Két évig még csak keresztezni sem fogja egymást az utatok. Aztán még két évig nem lesz semmi. Csak a tudat, valahol az agyatok legmélyén, hogy léteztek. Van ez a lány... és van ez a fiú... Aztán megtanuljátok egymás nevét, sőt, megtanuljátok egymást egészen: az apró kis rezdüléseket, a pillantásokat, mindent. És tudom, mi jár most a fejedben. A válasz pedig igen. Azóta is. Tovább is, amíg csak lehet.

Persze kár lenne azt hinned, hogy csak szerelemből és barátságból fog állni ez a hat év. Többről szól ez annál, sokkal de sokkal többről. Útkeresés ez, az első igazi, a legnagyobb, és bár még nem érted, de idővel meg fogod. Meg fogod érteni, ha majd tanácstalanul, kétségbeesetten és elcsigázottan keresed önmagad, meg persze azt az ösvényt, amin majd boldogan, emelt fővel járhatsz. Lehet, hogy ilyen csak a mesékben létezik - ezt még nem tudom, tudod csak most készülök rálépni arra, amit te választottál nekem. Majd pár év múlva megírom magamnak, hogy megtaláltam-e ezt a bizonyos ösvényt. Addig is csak azt tudom mondani, hogy most jó úton haladunk. Te is, és én is. Már csak rajta kéne maradni - és te rajta fogsz, ezt már tudom.

Búcsúznom kéne, elvégre azt ígértem, nem rabolom soká az időd. Pedig még annyi mondanivalóm lenne a számodra! Mesék és tanácsok, emlékek és gondolatok, érzések, de tudom, hogy most semmi sem érdekel igazán ezek közül. Meg sem értenéd őket talán - nem baj, tulajdonképpen nem is kell, elég lesz akkor, ha majd ott leszel és magad éled át őket.

Szép lesz ez a hat év, ne aggódj. Szép volt. Annyi mindent adott nekem, hogy felsorolni is nehéz. Meg tiszta közhely az egész, hát most mondd meg, milyen ez! Milyen ez, hogy felsorolhatom és komolyan is gondolhatom az összes elcsépelt dolgot, amit ilyenkor szokás: az igaz barátokat, az első csókot és az első szerelmet (igen, ketté veszem, mert a kettő külön tartozik, majd meglátod), a sok szép emléket meg a kevésbbé szépeket. Milyen ez, hogy a gimnáziumban magamra találtam, és hogy most könnyek szöknek a szemembe, ha arra gondolok, hogy nincs tovább. Azaz hogy van, de így, pontosan ugyanígy már nincs. Nincs busz, nincs menza, nincs baglyos kilincs, lyukasóra, sült pogácsa, két emeletnyi lépcső, csótány az alagsorban és matekóra a manzárdban, még a hülye osztálytársaim sincsenek, akiket amúgy rühellek, és az osztályfőnök sincs, az a gyűlöletes, az a kétszínű.

Azt hiszem, átadom őket neked. Neked ez most mind lesz - hat évig ezt fogod az életednek tekinteni, én meg... nos én meg valami mást. Még nem tudom pontosan, hogy mit, vagy hogy milyen lesz. Hogy a helyes ösvény lesz-e, vagy csupán egy zsákutca. Félelmetes ez, hogy most fel kell nőni, mert mi van, ha nem tudok? Persze ebben rejlik a szépsége is: a vad ismeretlenségében, az újdonságában, a szédítően sok lehetőségében. Abban, hogy nem tudom még, mi lesz három hónap múlva. De ne aggódj, majd megírom, ha kiderül.

Szeretettel, 

én

Nincs sok mondanivalóm, úgy igazából. Csak gondoltam jelentkezem és beszólok, hogy még élek, másrészt meg úgyis megnyugtat és kikapcsol a blogolás - már ha éppen a megfelelő időpontban csinálom és kedvem is van hozzá. Most épp van. 

Újabban a napjaim 80%-át kiteszi a tanulás, de azt hiszem ez alig két héttel az érettségi előtt érthető. Főleg, hogy nagyjából áprilisig nem tettem túlzott erőfeszítéseket a felkészülés érdekében, szóval ezalatt a négy hét alatt kell megváltanom a világot, ami mostmár csak kettő. Elég durva. Két hét - ennyi van még hátra gimnáziumi éveimből, aztán kész, vége. Félelmetes belegondolni. Félelmetes, hogy ez a korszak is lezárul. Félelmetes, hogy hiába jegyeztem meg végre, hol van a rajzterem, és hiába jutottam el oda, hogy megszokottsággal és magabiztossággal mozgok az iskola falai között, mert jövőre ebből az egészből már semmi sem lesz. Vagy így vagy úgy, de majd kereshetem máshol és más épületekben a termeket, majd érezhetem magam máshol és mások között kicsinek és jelentéktelennek. Persze tudom, végső soron az egész élet ebből áll. Elkerülsz valahová, hozzá kell szoknod, és mire hozzászoksz, addigra mindegy lesz, mert már mész is tovább. Ez az élet rendje, és gyönyörűszép dolog, de egyben ijesztő is. Kilépni a komfortzónádból és elengedni valamit, hagyni hogy az élet vigyen tovább, építsen és fejlesszen téged: ez mindig nehéz. 

Ugyanakkor elengedhetetlen és szükséges is, szóval meg kell tenni. Én is meg fogom, és tudom, hogy élvezni fogom, még akkor is, ha eleinte nehéz lesz, mert érzem magamban, hogy ezt akarom, hogy nekem ez kell -elárulja az, ahogyan a mellkasom összeszorul az izgalomtól, ha épp arra gondolok, mi vár rám. Nem félek a jövőtől, de a gondolat maga, hogy magam mögött hagyom azt a hat évet, amit lehúztam ebben az iskolában, félelmetes. Abban az értelemben, hogy túl nagy, túl hihetetlen ahhoz, hogy úgy igazán, teljes egészében felfogjam. Még nem tudom befogadni, hogy két hét, és ennyi. Hogy többet nem fogok a hétóra tizenhármas busszal utazni, hogy nem fogok a terem előtt a folyosón kint állni a barátommal, és nem fogok összenézni a barátnőimmel az osztályfőnökünk újabb baromságai hallatán. Hat éven át ez volt az életem. Két hét, és nem lesz többet.

Nekem pedig marad majd a nosztalgia.

És milyen nevetségesen érzelgős lány vagyok, hogy már most magával ragad az érzés.