Jelentem, túléltem a szombatot - igaz, hogy csak nehezen, de azért valahogy mégis sikerült.

A tervezettnél kicsit később sikerült odaérni, így az első szalagavatóból csak az utolsó osztály műsorát láttam, viszont ők annyira nem érdekeltek, úgyhogy nem figyeltem valami intenzíven. A szalagtűzésük után aztán rohantam átöltözni a keringőhöz. Miután elkészültünk utoljára még egyszer gyorsan eltáncoltuk az egészet, aztán beálltunk a helyünkre és vagy öt percet ott ácsorogtunk, arra várva, hogy szétváljon a függöny.

Borzasztóan izgultam - részben azért, mert az eddigi próbákon egyszer sem kezdett el levándorolni rólam a ruha, viszont akkor és ott igen. Kétségbe voltam esve, mert már úgy sem kaptam nagyon levegőt, de azért újrakötettem valakivel gyorsan a fűzőm - és utána se lett sokkal jobb. Részben meg persze azért, mert rémesen akartam, hogy tökéletes legyen az egész keringő és minden úgy sikerüljön, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Hát, ehhez képest kicsit másképp lett... 

Persze egyáltalán nem voltunk borzasztóak, sőt, mindenki azt mondta, hogy gyönyörű volt a tánc, elérzékenyültek meg minden, de azért táncoltuk mi ezt már jobban is. Én például rögtön az első percben elbotlottam a barátom lábában, mert nem volt elég helyem körbesétálni őt, egy fiúnak pedig elszakadt a nadrágja emelés közben. Párszor a ruhámat is megigazítottam menet közben, de nem volt vészes. Összeségében szépre sikeredett a keringőnk, és borzasztóan hálás vagyok a barátomnak, hogy hajlandó volt velem táncolni, sőt, még komolyan is vette a dolgot, és ő is a lehető legtökéletesebben akarta végigcsinálni. Szóval innen is köszönöm neki, számomra nagyon sokat jelentett ez a tánc, és óriási élmény volt :)

Ez az utolsó hét még sűrűbb volt, mint az előzőek. Pár nap leforgása alatt kétszer is felutaztam Budapestre, tettem egy remélhetőleg sikeres nyelvvizsgát, megtudtam a vércsoportomat, és úgy összeségében nagyon sok tételt kipipálhattam a 101 Things listámról. Amivel egész jól haladok, tekinteve, hogy nem teszek túl sok tudatos erőfeszítést az ott felsorakoztatott célok eléréséért. Persze nem feledkeztem meg róluk, csak éppen még olyan sok időnek tűnik a rendelkezésemre álló 874 nap, hogy egyszerűen nem érzem a késztetést arra, hogy mindent belesűrítsek a jelenlegi hétköznapjaimba. Így is van elég dolgom meg elfoglaltságom, ha meg éppen nincs, akkor jó halogató lévén rögtön kerítek magamnak egyszerre három kamu elfoglaltságot is, ami persze vagy haszontalan vagy értelmetlen, de ennek ellenére mégsem tűr halasztást.

Azért mentségemre legyen mondva, hogy az elmúlt egy hetem tényleg elég rendesen be volt táblázva, táncpróba táncpróba hátán, angol, meg miegymás. Csütörtökön az egyik barátnőmmel elszántuk magunkat a Károli nyíltnap megnézésére, ami azt eredményezte, hogy nekem 4:20kor kellett kelnem, hogy elérjem a 6:16-os IC-t Budapestre. A nyíltnap amúgy kilenckor kezdődött (ezúton is szeretném megköszönni az illetékeseknek, hogy gondoltak a vidékről érkező szerencsétlenekre és jó koránra tették az időpontot), egy órát tartott és egész érdekes volt, bár hiányoltam egy bemutató órát, mert anno az az ELTE pszicho nyíltnapon engem nagyon levett a lábamról. Itt sokkal gyakorlatiasabb volt már maga a szak bemutatása is, inkább arra ment ki a dolog, hogy hogyan lehet ide felvételizni meg milyen lehetőségeket nyújt majd az egyetem, továbbá, hogy hogyan épül fel egy pszichológus teljes képzése - ami akár tíz, vagy annál is több évet vesz igénybe. Pozitív élmény volt, egyedül az zavar, hogy a Károlin a pszichológia kar épülete kint van a világ végén, konkrétan Óbudán. Egy csúnya, randa környéken, ami olyannyira nem egyetemhez illő és olyannyira lehangoló, hogy komolyan lehúzza az embert az életről. Legalábbis első látásra.

Pénteken osztálykarácsonyozás volt, ami annyit tesz, hogy mindenki megajándékozta azt az osztálytársát, akit idén utoljára épp szerencséje volt kihúzni. Nálunk volt egy kis gikszer, mert én egy másik lánnyal ugyanazt a lányt húztam, amit a mai napig nem értek, hogy hogyan, de valószínűnek tartom, hogy a csaj szimplán utálta a húzottját (mert az utolsó pillanatban még kiderítettük, hogy ki maradt ki, és őt tényleg utálja, hmm érdekes...) és egyszerűen bekamuzott magának valaki mást, akit úgy-ahogy kedvel. Mindegy, igazából jobban is jártam, mert én meg kedvelem azt a lányt, csak sajnáltam, hogy konkrétan öt perc alatt kellett neki vegyek valamit csütörtökön a Westendben, mert többet érdemelt volna, valami személyesebbet. Így csak egy fülbevalóra futotta, ami szerintem egyébként gyönyörű, szóval remélhetőleg ő is örült neki. Én borzasztó mód örültem annak, amit kaptam, egy nagyon kreatív és ügyes lány húzott, aki csodaszép róka alakú (!!!) mézeskalácsokkal meg egy ezüstlánccal ajándékozott meg, amin egy rókafej medál lóg. Imádom.

Aztán szombaton a fél napomat az angol nyelvvizsgával töltöttem, de az egész említésre sem méltó, szerintem egyszerű volt és őszintén, hatalmas koppanás lenne, ha ezt most elbuknám. Négyre végeztem, aztán a barátom bejött a városba és együtt mentünk haza, mert aznap nálunk aludt. (És végre a szobámban, mellettem. Azért ez hatalmas nagy achievment nálunk.) Előtte még lenyomtuk a Star Wars utolsó két részét, amik sokkal jobban tetszettek, mint az újonnan készült trilógia, az nekem valahogy túl vontatott és szétszórt volt, egyedül Anakin miatt volt érdekes. Aztán vasárnap reggel összekészültünk és már szálltunk is fel a Budapestre tartó vonatra. Talán említettem már, hogy a barátom 4D-ben akarta megnézni az új Star Wars filmet, ha meg nem, akkor most megteszem. Szóval ezért mentünk fel Budapestre pár barátunkkal, ezért, meg én egy kicsit azért is, hogy végre valahára eljussak a Sugar Shopba. Egy éve álmodtam már róla, de valahogy sosem sikerült összehozni a dolgot, egészen vasárnapig. Aznap este viszont mennybe mentem, mert minden pontosan olyan finom volt és szép (no meg drága...), mint ahogy képzeltem.

Az ébredő Erőről annyit, hogy nekem - meglepő módon - borzasztóan tetszett, bár a 3D ritka szar volt, a 4D meg néhol felettébb idegesítő. Eleinte nem is tudtam megszokni, hogy állandóan mozog alattam a szék, és előre féltem, hogy mikor jön egy újabb akciódúsabb jelenet, mert akkor bizony összeráznak meg összefújnak hátulról sűrített levegővel. Ilyenkor teljesen kizökkentem a filmből, abszolút nem is figyeltem arra, hogy mi történik a vásznon, csak azon járt az eszem, hogy valamiképp megmaradjak a székben. Aztán szép lassan beleszoktam, és a végére már szinte vártam, hogy mindenki össze-vissza repkedjen a galxisban, én meg élvezhessem a gyorsaság illúzióját.
Maga a film szerintem jó volt, tetszettek a poénok, lekötött a sztori és a régi szereplők plusz nosztalgiát is adtak az élményhez, amit egyébként így elég furcsa volt megélni, hogy alig 24 órája láttam őket először az eredeti trilógia részeiben. Az új karakterek jók, a látványvilág meg szép: modern, mégis hű az eredeti filmekhez. Igaz, a fordulatok néhol megszólalásig hasonlítanak a sorozat alatt már egyszer elsütöttekhez, de engem ez csak elméleti síkon zavart, a gyakorlatban kiélveztem a film minden egyes percét. Mert jó volt. Tényleg. Szerintem méltó folytatása ez a Star Wars történetének. Felesleges volt az a nagy aggodalom, a Disney nem cseszte el.

Tegnap egész nap a barátoméknál punnyadtam, többnyire csak vegetáltunk egymás karjaiban vagy épp egymáson, de azért délután megmozdultunk, hogy elmenjünk az anyukájához a kórházba, ugyanis még este felajánlotta, hogy ha befáradok akkor vesz tőlem vért és megnézni a vércsoportomat. Így is lett, és sokkal kevésbbé volt traumatikus az élmény, mint azt elképzeltem - tudniillik én nagyon rosszul tudok lenni a vér látványától, meg magától a vérvétel gondolatától. Mondjuk nem néztem oda és szorítottam is rendesen a barátom kezét, de nem volt baj. Egy ideig. Úgy tíz percre rá éreztem, hogy ha nem ülök le azonnal, akkor helyben elájulok, szóval az anyukája lefektetett, a munkatársai meg adtak vizet és cukrot, továbbá csodámra jártak, hogy milyen fehér vagyok. Remekül bemutatkoztam, azt hiszem. Mindennek a tetejébe még a nagypapájánál is sikerült ugyanezt előadnom, mert őt is meglátogattuk a kórházban, aztán ahogy ott ültünk nála, én szépen lassan megint ájulás közeli állapotba kerültem. Ezután már mondanom sem kell, hogy azonnal hazafelé vettük az irányt, aztán kaptam egy kis csokit és irány az ágy! Valamiért egy kicsivel később még egy szörnyű émelygés is elfogott, de a barátom nagyon aranyos volt, melegített nekem iszappárnát és csinált limonádét, szóval ez bőven kompenzált a rémes közérzetemért. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy milyen szerencsés vagyok vele.

A challenge-et majd a napokban folytatom, most csak egy élménybeszámolós bejegyzésre futotta az erőmből, de igyekszem a szünetben gyakrabban írni és behozni a lemaradásomat. Most viszont megyek és folytatom a punnyadást, amíg még megtehetem.

Már jelenlegi helyzetében és nem általánosan. Sajnálom, hogy ez most megint egy ilyen száraz, beszámolós bejegyzés lesz, de ez egy blog, sőt mitöbb, az én blogom, szóval szívem joga titeket untatni az életemmel. 

Angol. Kedden kiderült az emelt érettségim végleges eredménye, ami a max pontos szóbelimmel összesen 94%-os lett. Ez csak egy százalékkal marad le az általam kitűzött céltól, szóval elégedett vagyok magammal, főleg, hogy tudomásom szerint én írtam a legjobbat a suliból. És az már valami, mert a mi iskolánk erős. Mint egy jó fekete reggel hatkor. Decemberben meg nyelvvizsgázok, középszinten mert szar vagyok és nincs kedvem felsőre tanulni, papírra meg szükségem van, ha később akarok dolgozni és/vagy fel akarom venni a szaknyelvet egyetemen. Amit nyilván akarok. 

Szalagavató. Nagyban mennek a táncpróbák, és eddig pozitív csalódás az egész, mert én eszméletlenül élvezem. Ed Sheeran Give Me Love-jára táncolunk, ami egy csodálatos szám és a koreo is gyönyörű, szóval egyenes az út ahhoz, hogy februárban kicseszett tüllszoknyás tündérke legyek a borzasztóan elegáns hercegem oldalán és hogy tündérke létemre jól elbőgjem magamat, mert szinte száz százalék, hogy el fogok érzékenyülni. Lehet, hogy nem a keringő alatt, de még aznap valamikor, és akkor fix, hogy megkönnyezem az eseményt. Az osztállyal is elkezdtünk próbálni, velük valami esernyős táncot fogunk összehozni, és bár tuti, hogy nem lesz valami bonyolult, azért bízom benne, hogy látványosra és érdekesre sikerül. Jelenleg egyébként a próbák veszik el szabadidőm nagyrészét, mert ha hétköznap próbálunk, akkor negyed tíznél előbb az életben nem kerülök haza. Ami fárasztó, de megéri. 

Vezetés. Nincs mit ragozni rajta, újabban nagyon élvezem és jövő szerdán vizsgázom. Addig még lesz két órám, aztán annyi. Szurkoljatok, mert mocskosul félek. Vagyis hát nem, még nem, de tudom, hogy akkor és ott mocskosul fogok. Viszont nagyon szeretnék már jogsit, úgyhogy muszáj sikerülnie. 

Szerelem. Azt hiszem önámítás és hülyeség lenne letagadni, hogy most egy kicsit göröngyös időszakon vagyunk túl, legalábbis a részemről - említettem már, hogy kedvtelen, nyűgös és nagyon hangulatfüggő voltam az elmúlt hónapokban, semmi sem volt jó, semmi sem volt biztos, de mostmár minden szuper. Részemről mindenképp, és remélem, hogy a barátom is így gondolja. Az elmúlt időszakban kicsit úgy éreztem, hogy én hiányolom őt jobban, meg hogy én vagyok a romantikusabb, és igazából valahol mindkét dolog igaz, de ugyanakkor azt is tudom, hogy ő lehet, hogy nem ír nekem romantikus levélkéket meg nem mondja, hogy hiányzom neki, de ezernyi más módon meg kimutatja, hogy milyen fontos vagyok a számára és hogy ténylegesen szeret. És igazság szerint ez a lényeg, nem pedig a körítés, úgyhogy azt hiszem nem dől össze a világ, ha nem kapok szerelmeslevelet és a többi. Persze ettől még nagy álmom, és mint olyan, nem mondok le róla, de kierőszakolni sem fogom, mert akkor már jobb, ha meg sem íródik az ilyesmi. igyekszem megérteni, hogy ő nem tudja és/vagy nem akarja így kifejezni magát. Egyedül azért nehéz ez egy picit, mert én meg pont az ellentétje vagyok ennek, és legjobban szavakban tudom magam kifejezni.
Szóval igen, szerelem terén visszatértem a triviális problémáimhoz, amik amúgy nevetségesek és egyedül a végtelen szeretetéhségem és röhejesen bizonytalan személyiségem  miatt léteznek. De minden a legnagyobb rendben. Imádom a barátomat, továbbra is gusztustalanul boldog és kiegyensúlyozott párnak tart minket a világ (ez valahogy mindig büszkeséggel tölt el :'D), szombaton duplarandis mozizás lesz, egy hét múlva pénteken meg másfél éves együttlétünket ünnepeljük. Én készülök valami nagyon minimális meglepetéssel, mert amúgy megbeszéltük, hogy csak az évfordulókat ünnepeljük, de most ezzel amúgy is meg akartam lepni valamikor, szóval miért ne pont a másfél éves "évfordulónkon"? Másnap meg irány a bécsi karácsonyi vásár a barátokkal. Előre látom, hogy annyi forralt bort fogok inni, amennyit csak tudok. 

Egyébiránt mostanában állandóan fáj a fejem és ami még ennél is érdekesebb - bár az előző kijelentés annyira nem az, mert eddig is köztudottan fejfájós voltam -, az az, hogy a nyakam is fáj. Szüntelenül. Hol kicsit jobban, hol meg alig észrevehetően, de fáj, és érzem, hogy valami nincs rendben. Nem nagy ügy, mert azért ez a fájdalom inkább hasonlít enyhe kellemetlenséghez, mint hatalmas kínhoz, de azért idegesítő. És kicsit aggasztó. Úgyhogy ha valaki esetleg tapasztalt hasonlót vagy egyáltalán van valami ötlete, hogy miért lehet ez és mit kéne tegyek ellene, az könyörgöm szóljon. Ha megszabadít tőle, postázok neki egy tábla csokit.

Itt ülök a félig kész matematika érettségik között - hanyagul az asztalomra vannak dobva: egy kupac a kijavítottak és egy kupac a még leellenőrizetlenek számára - és azt kell hogy mondjam, nem érzem jól magam a társaságukban. Először is, fáj a hátam. Persze nem csodálom. Egész nap görnyedtem, hol az íróasztalom felett, hol a nappaliban a hideg bőrkanapén kucorogva, szóval egyedül az lenne a meglepő, ha most nem fájna a hátam. Másodszor, a sok fekete-fehér nyomtatott lap néma emlékeztetője annak, hogy mi vár rám májusban, és őszintén mondom, tudatalatti nyomást fejt ki rám ez a sok stóc. Bármerre nézek, nagyalakú, összekapcsozott feladatlapok köszönnek vissza, hol biológia, hol magyar, de van itt történelem (meg töménytelen mennyiségű matek) is. 

A szobámon kívül sem jobb a helyzet amúgy. Anya odakint a konyhába megint ponthatárokról és különféle eshetőségekről beszél, én meg szokás szerint nem vagyok ott, hogy végighallgassam, mert előre tudom, hogy az egész beszélgetés csak stresszelne. Eljutottam arra a szintre, hogy elég csak megemlíteniük itthon az érettségiket meg hogy mennyi pontot és hogyan kéne összeszednem, és máris felmegy bennem a pumpa. 

Szar ügy. És biztos vagyok benne, hogy lesz még szarabb is.

Egyébként az őszi szünetemről akartam írni, de tulajdonképpen ez a bevezető a nagyját máris remekül fedi. A napjaim többsége azzal ment el, hogy érettségiket oldottam és angol szóbelire készültem, de még így is csak azt tudom mondani, hogy azért nem öltem meg magam a nagy készülődésben. Gyakran szüneteltem egy kis olvasással - jelenleg a Holtodiglan van soron - vagy foglalkoztam egyéb figyelemelterelő semmiségekkel, de nem bánom. Ha nem tettem volna, talán igazi szünetnek sem éreztem volna ezt az egy hetet. 

Kivétel ez alól a keddi és szerdai napom, mert ezt a két napot előre lefoglaltam a pihenés meg a barátom számára. Igaz kedden fél hatkor keltem a vezetés miatt, tízre már itthon is voltam és azután kedvemre lustálkodhattam a barátommal egész álló nap. Megnéztünk öt We Bear Bears részt és pattogtattam hozzá kukoricát. (Esküszöm rá fogok szokni a házi popcornra, nekem nagyon bejön.) Szerdán meg pizzát sütöttünk, mi csináltuk a tésztáját és a paradicsomszószt is. Feltétnek fekete erdei sonkát, bacon szalonnát, goudát és gorgonzolát tettünk rá, összeségében finom lett. Néhai kaktuszom emlékére Sir Williamnek neveztük el, és rohadt büszkék voltunk magunkra, amiért sikerült egyedül összedobnunk egy teljes pizzát.

Este bementünk a városba, mert a barátokkal megbeszéltük, hogy végre pánikszobázunk egyet, és meglátjuk, hogy képesek vagyunk-e egy óra alatt kiszabadulni egy szobából. Hát. Elég volt egy fél óra is, amivel bekerültünk a rekorderek közé, és őszintén, én egy kicsit izgalmasabb meg hátborzongatóbb játékra számítottam, de azért így sem volt rossz. Utána még teáztunk egyet, aztán hazafelé vettük az irányt.

Hétfőn meg vége a jóvilágnak és ismételten rá kell vegyem magam a hat órai kelésre, ami persze a tél közeledtével egyre nehezebben megy. Előre sírok. Mondjuk aznap van a megtekintés, szóval az legalább motivál egy cseppet. 

Ez most... izé. Bocsánat ezért. Bocsi. De nyaralok, ez egy időzített bejegyzés és nem volt más ötletem. Valószínűleg nem sokatokat fog érdekelni az én szerelmi életemet részletező kérdéssor, szóval nyugodtan ugorjátok át ezt a bejegyzésnek álcázott akármit. Nem is tudom miért írtam meg ezt a postot. Ja dehogynem: mert élveztem válaszolgatni a kérdésekre. Bocsi.

Egy nagy akadály amin átjutottatok

Nem hiszem, hogy nekünk voltak ilyen nagy akadályaink, amiket meg kellett ugranunk a kapcsolatunk érdekében, de hogy írjak valamit, talán a múlt szeptemberi elbizonytalanodásomat pecsételném annak, amikor is egy jó hónapot vagy kicsit többet szenvedtem azzal, hogy úgy éreztem, én akarom jobban a kapcsolatunkat és hogy az egész őt nem érdekli annyira, mint engem. Sokáig húztam magamban ezt az érzést, mert én már csak ilyen vagyok, belőlem harapófogóval kell kihúzni, hogy mi a baj, de végül megbeszéltük és minden elsimult. 

Első nagy veszekedés

Ez talán viccesen fog hangzani, vagy még inkább hihetetlennek, de mi szerintem ezen még nem vagyunk túl (és talán sosem leszünk). A helyzet az, hogy én megrögzött konfliktuskerülő vagyok, szóval ha van is valami problémám, azt vigyázva adom elő és összesen egyetlen alkalomra tudok visszaemlékezni, amikor felemeltem a hangomat a barátommal szemben. Ez a júliusi VOLT fesztiválon esett meg, amikor elkapott a pánik, hogy soha többet nem fogom őt megtalálni a fesztivál területén és sajnos kiabálással sikerült kifejeznem aggodalmamat. Talán ez volt a legközelebb az első nagy veszekedéshez.

Jövőbeli tervek

Én, mint azt már olyan sokszor említettem, pszichológusként akarok továbbtanulni valahol Budapesten. Az intézmény még nem eldöntött, de a pályáról egyelőre úgy néz ki, nem mondok le. Egy aprócska albérletről álmodozom, amit szívesen megosztanék valakivel, csak hát egyelőre nincs jelöltem, mivel a legjobb barátnőm mindenképp kollégista szeretne lenni, a barátom pedig egy haverjával akar összeköltözni, de ez még nagyon a jövő zenéje.
A barátom a Semmelweisen akar továbbtanulni, orvostanhallgatóként. Nagyon szorítok, hogy összejöjjön neki, mert ha nem, akkor valószínűleg valahova nagyon messzire fog egyetemre járni, ami nekem érthető okokból nem a legkedvezőbb felállás. Ezen felül nem akarok semmit sem elkiabálni, mert bár volt szó távolabbi (közös) tervekről is, azért azok még tényleg elég távoliak.

Hol és hogy találkoztatok?

Igazság szerint az iskolában, vagyis még pontosabban a balatoni gólyatáborban, de akkor csak annyit jegyeztem meg róla, hogy az ellenséges csapatban van és valamiért borzasztóan hasonlított számomra Peeta-ra az Éhezők Viadalából. Sokáig nem is tudtam a nevét és ha róla volt szó, csak Peeta-ként emlegettem (jó másfél évig, mikor is egy "közös" görbe este után végre megérdeklődtem a nevét a barátnőmtől).