Tegnap este volt a bankett, szerdán pedig a bizonyítványosztás és az érettségi záró. Kedden meg ugye még szóbeliztem. Nagyjából tizenkét órája azonban az egésznek vége lett. Mostmár tényleg és véglegesen is kijelenthetem - egy korszak örökre lezárult.
Mostmár tényleg nincs semmi, ami összehozna vagy összetartana az osztálytársaimmal - kivéve persze azokkal, akiket a barátaimnak tartok. Érdekes gondolat. Nem tudom megmondani, hogy inkább rossz vagy jó, de mindenképp igaz. Tegnap este megvolt az utolsó vacsora, húsz tanár jött el (ami, mint megtudtuk, igen szép szám, mivel az átlag hat szokott lenni) és szerintem nagyon jó volt a hangulat, mindenki jól érezte magát.
Az ülésrend egyébként úgy volt, hogy egy U alakú asztalnál ültünk, kívül a diákok, velük szemben pedig a tanárok. Velem szemben a drága osztályfőnökünk ült. Jeee. Nem tudom mi ütött belé, mert én személy szerint legszívesebben elkerülöm, ahogy az a társaság is, amibe sikerült becsücsülnie, úgy, hogy ezt látta és tudta, sőt, ülhetett volna máshova is, de nem. Mindegy, megszívta, mert a vacsora elfogyasztásán kívül általában máshol tartózkodott, én nem nagyon voltam hajlandó beszélgetni vele. Nem úgy, mint a matek vagy rajz tanárommal, akik mindketten a közelemben ültek, szóval szerencsére volt normális társaságom is.
A vacsora maga amúgy finom volt és hatalmas adag, természetesen meg sem bírtam enni, de azért hősiesen próbálkoztam. Volt pohárköszöntő, volt pezsgőzés a tanárokkal és volt sok-sok beszélgetés. Egészen fél tizenegyig ott voltunk, a tanárok többsége is sokáig maradt. Nekem abszolút pozitív élmény volt, örülök, hogy így össze tudtuk hozni. Plusz jó volt látni, hogy mindenki olyan csinos volt meg felnőttes - kicsit belesajdult a szívem. Felnőttünk. Ha még nem is teljesen és tökéletesen, de már ráléptünk az útra, és innen már nincs visszaút. Mindenki egyetemről, lakhatásról és jövőbeli tervekről beszélt, és közben a saját izgalmamat láttam tükröződni a tekintetükben. Azzal a biztos tudattal ültünk ott, hogy mostantól valami új veszi kezdetét, és ez csodás érzés volt. Érettek lettünk. Vagy valami olyasmi... :D
Az érettségi eredményeimmel egyébként teljesen meg vagyok elégedve, összeségében nem számítottam ilyen jóra. A közép szóbelin a lehető legjobb tételeket húztam, - Madách, kommunikáció és a kiegyezés előzményei - így magyarból megtartottam a 98%-ot, töriből pedig 94-re javítottam. A biosz emeltem végül 96%-os lett, megkaptam a fellebbezésre a pontot, és a szóbelim a szar húzás ellenére 49 pontos lett, ami meg is lepett. Nem számítottam ilyen jó eredményre. Gyors pontszámítás után szinte biztosan kijelenthetem, hogy szeptembertől pszichológiát fogok tanulni az ELTE PPK karán. Már ha lesz hol laknunk. Remek, hogy végeztünk az érettségivel, mert most aggódhatok helyette az albérlet kérdésen. Apropó, aki tudnak ebben bármiféle segítséget nyújtani, azt tárt karokkal várom. Igazán ránk fér mindenféle segítség, mert jelenleg hajléktalanok vagyunk. Fun.
A világban annyi borzalom van körülöttünk, annyi igazságtalanság, elnyomás és embertelenség, hogy szinte naponta írhatnék ide valamiről. Érhető módon nem mégsem teszem, mert először is, ez nem az a közeg, másodszor is, nem akarok minden nap ezeken a borzalmakon merengeni.
De a mai nap igen. Muszáj, mert amit olvastam, az végtelenül elszomorított és olyannyira feldühített, hogy megszólalni alig tudtam tőle. Talán ismerős számotokra Brock Turner neve, a húsz éves férfié, aki egy évvel ezelőtt, kiemelkedő stanfordi diákként és tehetséges úszóként megerőszakolt egy 23 éves lányt, aki aznap éjszaka túl sokat ivott, és öntudatlan állapotba került. Persze, nem volt okos dolog ennyit inni - ezt a lány is elismerte -, de az, hogy alkohol befolyása alatt állt, még senkit sem jogosít fel arra, hogy kivigye őt a sötétbe egy kuka mögé, felrángassa a ruháját, és olyan dolgokat tegyen vele, amikbe a másik fél nem egyezett bele. És most aztán édes mindegy, hogy miről van szó: egy kis fogdosásról, pettingről, esetleg valami sokkal komolyabbról - mind ugyanazt jelentik. Szexuális erőszak.
Ilyen egyszerű. Két szó, mégis, valakinek az egész életét megváltoztatja. Az a lány sosem fogja teljesen elfelejteni azt, hogy egyszer ő volt az "eszméletét vesztett, részeg nő" akiről az egész világ olvasott, és aki egy róla szóló cikkből kellett összerakja annak a borzalmas éjszakának a darabjait. Aki bár nem emlékezett rá, de aznap szexuálisan bántalmazták, kihasználták, és embertelen módon bántak vele. Aki azóta nap, mint nap viseli Brock tettének a következményeit. És úgy tűnik, ebben egyedül van.
Brock hat hónap börtönbüntetést kapott azért, amit tett. Mert úszó. Mert jófiú. Mert az anyukája szépen kérte. Gondolom jól meg is fizette. És itt nincs vége - ez a hat hónap valószínűleg háromra fog csökkenni, ha Brock jól viseli magát. Ja, és persze védelem alatt áll majd az egész idő alatt. Nehogy bármi is történjen szegény, szerencsétlen fiúval, ami beárnyékolhatja eddig oly' ígéretes jövőjét. HÁT BASSZA MEG. A rá kiszabható büntetés maximuma 14 évben volt megszabda. Mit kapott ő ehhez képest? Semmit!
Tönkretette egy lány életét, és a bíróság azért enyhített az ítéleten, hogy nehogy tönkretegye a mi aranyfiúnkét is. Nehogy bármiféle nehézség érje őt az életben. Istenem, hogy mi egy ilyen világban élünk, ahol ez megtörténhet! Ahol az erőszaktevő egyetlen egy pillanatra sem néz szembe a tetteivel, nem ismeri el, hogy rossz döntéseket hozott, hogy az, amit elkövetett, borzalmas és semmivel sem menthető, sőt, egy szóval sem fejezi ki sajnálatát az áldozata felé, nem kér tőle bocsánatot és nem mutat bűnbánatot. A tetteiért semmiféle felelősséget nem vállal, mindent az alkoholra ken - számára az egész tanulsága az, hogy az alkohol csúnya rossz dolog, és nem lenne szabad ennyit inni az egyetemi évek alatt -, és hat hónapot kap. Egy vicc, komolyan mondom.
Illetve egy vicc lenne, ha nem egy ennyire szomorú és fontos dologról lenne szó. Ha nem egy ember élete forogna kockán, aki egy éven át küzdött azzal, hogy feldolgozza a történteket, és még ki tudja, meddig fog még. Aki nem akarta bíróságra vinni az ügyet - helyette a fiú maga tette azt. És tessék, most ő nyert. Bűnősnek nyílvánították, de amit a tetteiért kapott, az semmi. Semmi ahhoz képest, hogy mit kaphatott volna, vagy ahhoz képest, amit érdemelt volna.
És akkor még az ő anyja könyörög a bírónak, hogy ezt a semmit is vegye el a kicsi fiától, mert hát nézzen csak rá, erre a csupa szeretet fiúra, nem élné túl a börtönben. Gusztustalan, undorító, amit az anyja írt. Értem én a szülői szeretetet. Értem én, hogy egy anyának nehéz elfogadnia, hogy a fia ilyen borzalmas tetthez folyamodott, és még azt is megérteném, hogy csupa anyai szeretetből megpróbálná teljesen eltörölni a fia bűntetését. De az a hangnem, amiben írt, az megbocsájthatatlan. Az, hogy a fiát állítja be áldozatként, az nem magyarázható a szülői szeretettel. Az én szüleim is szeretnek engem, mégis tudom, hogy sosem írnának ilyesmit, ha én lennék hasonló helyzetben. Mert nekik van gerincük és erkölcsi elveik.
Undorodom ettől a fiútól, és nem is azért, amit tett, hanem leginkább azért, ahogy azt viseli. A családjától is undorodom, az anyjától és az apjától is, aki azt merte nyilatkozni, hogy a fia túl magas árat fizet húsz perc szórakozásért. Undorodom ettől a világtól is, hogy egy ilyen egyértelmű és fontos ügyben is képtelenség igazságot szolgáltatni, mert valahogy mindig mindent meg lehet úszni.
Nem tudom, mit mondhatnék még azon kívül, hogy remélem, mindezt a sok szenvedést amit ennek a lánynak és az ő családjának okozott, Brock Turner százszorosan fogja visszakapni. Sajnálom, én nem tudok olyan jó lenni, mint a lány, akit megerőszakolt, és aki mégis azt írta a levelébe, hogy reméli, mindketten túl fognak ezen lépni és a férfi képes lesz egy új életet kezdeni, amit jóra használhat. Bár belegondolva, ezt én is remélem... de hogy nem kívánom neki, az is kicseszettül biztos.
(Olvassátok el a lány levelét, ha van egy fél órátok. Azt hiszem, megéri.)
Amióta nem jelentkeztem, azóta sokat ültem kint a napon. Barnultam is, csak szerencsétlen módon. Szar tételt húztam biosz szóbelin - tegye fel a kezét az, aki szerint a ligeterdők nem kurvaszar B tétel, naugye -, aztán végigszenvedtem és lefeleltem. Jártam Romániában: meglátogattuk a nagyszüleimet. Vettem mindenféle hülyeséget, amit itthon nem lehet kapni. Végre valaki igazán örült annak, hogy pszichológiát akarok tanulni. Elolvastam egy könyvet. Történetesen azt, amit a barátom már egy éve rám akart tukmálni. Nem volt rossz.
Elkezdtem a felnőtt színezőt és rájöttem, hogy nekem még a megfelelő színek kiválasztása is kisebb krízist okoz. 45 percet beszéltem telefonon külföldről és anyuék jól leszidtak érte, hiába védekeztem, hogy azt mondták, hívjam fel nyugodtan, csak ne beszéljek vele egy órát. Kiderült, ők öt percre gondoltak.
Hazafelé három órát vezettem, megállás nélkül, és ezúttal nem akartam egyetlen autót sem leszorítani az útról. Persze a határon kétszer is lefulladtam, természetesen a rendőrök előtt. Soha többet, de ott kétszer egymás után igen. Esőben is jöttem. És valamivel bátrabban előzök.
Mocsoksok magyar tételt nyaltam be, és nagyon izgulok. Meg szenvedek is. Húsz nyelvtan kész, tizenönt irodalom kész. Tizennyolc töri elvileg kész. Tizennegyedikén szóbeli. Az még négy nap. Belül folyamatosan sikítok, ha eszembe jut.
Ettem cseresznyét a fánkról, és ettem a barátomékéról is. Végre megnéztük együtt a Zootopiát - mindkettőnknek nagyon tetszett. Szedtünk borsót és meg is ettük. Az utolsó szemet elfeleztük. Volt egy felhőtlenül boldog napom.
És jövőhéten végre letudom az egészet. Kedd után nincs több töri, nincs több magyar. Csak én vagyok, a pihenés meg a nyár. Persze júliusban még ott lesz az izgatottsággal teli várakozás, a nagy nap, a ponthatárok. Már előre izgulok. Izgulok magamért, izgulok a barátomért és izgulok a lányokért is.
Nehéz. Már vége lehetne.
A bejegyzés címe amúgy egy filmcím. Három vámpír mindennapjairól szól. Lakótársak.
Ugye a tegnapi és mai nap folyamán derültek ki az írásbeli érettségik eredményei. Hétfőn a középszintű, ma pedig az emelt szintű dolgozatokat tekinthettük meg, amit persze én is megtettem, annak ellenére, hogy a történelem és matek eredményemmel már pár hete tisztában voltam.
Ennek a fényében a hétfő nem volt valami "izgalmas", igaz kisebb szívinfarktust kaptam, amikor megláttam, hogy hány pontot kaptam a magyaromra. Összeségében ugyanis 98%-os lett. Én meg aznap reggel még a kilencven százalékért imádkoztam, szóval rendesen meglepett, amikor megláttam a borítékomon virító piros százalékot. Természetesen ezzel az eredménnyel nem voltam egyedül, sőt, az osztályban 99 és 100%-os magyar is született, szóval ismét bebizonyosodott, micsoda stréber osztály vagyunk mi. :'D Mindegy, én örültem a százalékomnak, mint a franc - csak így összesen egy pontot veszthetek szóbelin, a többi már rontásnak számít.
A matekból amúgy éppen hogy meglett az ötös, pont 80%-ot sikerült összekaparnom, ami egyébként kicsit csalódás, mert azért 80 felett számoltam a matekkal - egészen addig, amíg májusban elém nem tették a feladatlapot. Ott aztán világossá vált a számomra, hogy a nyolcvan a maximum, amit remélhetek :DD És milyen igazam lett.
Töriből 90%-ot sikerült teljesítenem, ami valamivel feljebb van, mint amit saccoltam magamnak, igaz, abban biztos voltam, hogy az esszék jól sikerültek, és abban igazam is volt: összesen két pontot vesztettem a háromban együttvéve. Elégedett vagyok ezzel, de azért szóbelivel még szeretném pár százalékot feljebb tornászni, már csak azért is, mert tudom, hogy képes lennék rá.
Az emelt biosz eredménye meg ugye ma derült ki, és hát. Olyan lett, mint amit (titkon) reméltem és vártam, szóval 94%. A feladatlap jobban sikerült, mint amit én pontoztam magamnak, viszont az esszém meg szarabb, igaz ott fellebeztem is egy pontot, mert konkrétan beleírtam, amit a megoldókulcs kért, és a javító még látta is, mert valamiért áthúzta piros tollal. És nem adott rá pontot. Mondom what? Senki sem értette, szóval úgy döntöttem az igazság kedvéért benyújtok egy kérvényt én is. Egyébként röhej, hogy az esszéket hogyan javították, tőlünk nagyon sokan döntöttek a fellebbezés mellett.
Csütörtökön meglátjuk, mennyire sikerül megtartanom bioszból ezt a jó kis százalékot, mert ugye akkor szóbelizek, és komolyan mondom, alig várom már. Félek tőle, mint a szemét, de annyira rányomja a mindennapjaimra a bélyegét, hogy meghalok. Ha tanulok, akkor az szar, ha nem tanulok, akkor az meg az a szar, mert bűntudatom van, hogy épp nem csinálok semmit. És már vagy hatmilliószor végigrágtam magamat az egész követelményen, de egyszerűen sosem érzem magam elég felkészültnek, úgyhogy mindegy is, mit csinálok, mert az egész el van cseszve, úgy ahogy van. Szeretek lappangó maximalista lenni, jó buli. Ja nem.
Mindegy, kitartást sorstársaimnak és sok szerencsét az elkövetkező szóbelikhez! Már nincs sok hátra :)
AJÁNLOM AZ OLDALT
